Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Ötödik fejezet*

A fiút egy hét múlva a pszichiátriára helyezték át, de senkihez sem szólt, így jobbnak látták, ha hazaküldik és egy specialista hetente meglátogatja a beteget. Javasolták, hogy kedves ismerősök, barátok, családtagok társaságában töltsön néhány órát, hátha attól megváltozik valami.

Az édesanyján kívül azonban nem volt senkije, akit jelen helyzetben maga mellett tudhatott.

Midoriya már hónapok óta nem járt be iskolába, a tanárok pedig még március hónap végén megkapták az értesítőt, hogy a fiú nem tanul tovább. Az osztály béli bejelentést néma csend követte, majd elindultak a találgatások és pletykák, amiknek kizárólagos témája a kis, zöld, göndör fürtös fiú volt.

Kacchannak ment tovább az élet, különösebben nem aggódott a fiú miatt. Biztos volt benne, hogy elérte célját és Deku halálfélelmében már nem meri látni. Az igazság nem állt olyan távol ettől a kijelentéstől.

Így hát eltelt a félév, a felvételi vizsgák befejeződtek és Kacchan bejutott az áhítozott UA-ba, amiről az a nyomorult Deku csak álmodhatott, ezért úgy gondolta, elmegy, hogy az orra alá dörgölhesse.

Inko mosolyogva nyitott ajtót neki, felhőtlenül örült, hogy ennyi idő után valaki meglátogatja az ő kisfiát. Bakugou röhögve nyitott be Deku szobájába, arra számítva, hogy valaki sipítva fog a sarokba bújni, helyette viszont csak egy merengő, révedő tekintet fogadta, ami egyenesen mellkasának szegeződött.

Megijedt.

Mozdulatai megfagytak és mosolya is legörbült a zöld fürtös fiú tekintetét látva.

Kacchan nem volt ostoba, és habár a halálfélelemmel kapcsolatos gondolatát csak viccnek szánta, úgy tűnt nagyon is valóságos lett.

Az ajtóban megtorpanva várt bármiféle reakcióra, mert kétségbeesett.

-Már hónapok óta ilyen - nyelte le kivikánozó könnyeit az a szeretettel teli asszony, akinek sosem szabadott volna sírnia. - Azóta, hogy a hősök megtalálták a parton egy szót sem szólt senkihez. Istenem, ki tehetett ilyen szörnyűséget vele?

Bakugou nem értette mi történt, hisz ő nem bánthatta, az elmúlt időben a közelébe sem ment, de rajta kívül kinek állt módjában és okában bántani Dekut?

A kérdés megválaszolatlanul lebegett a feje felett, úgy érezte hirtelen nyakon öntötték egy liter jeges vízzel és arcon csapták egy cipővel. Szíve összeszorult, ajkait pedig össze kellett préselnie, hogy elrejtse remegését, amit az elfojtott düh és szomorúság egyvelege okozott.

Nem akarta. Sose kívánta, hogy így lássa ezt a fiút, mert szerette a mosolyát, szerette az élénkségét, és meglehet talán látszólag rosszul viseltetett iránta, de igazán sose bántotta volna. Nem okozott soha maradandó sérüléseket, traumát pedig végképp nem állt szándékában előidézni.

Hisztérikusan próbált rá jönni, mégis mi folyik itt, de semmi és senki nem sietett a segítségére. Azt akarta hinni ez csak valami rossz vicc, amivel a szaros Deku akarja megugratni, de nem volt az. Ugyan látta, hogy a fiú egész testében remegett, nem tudta mi a kiváltó oka.

Nem én tettem! - sulykolta magába kétségbeesetten, de valahol mégis hibásnak érezte magát. Soha sem kívánta ezt, soha sem akarta ezt, a francba is, ő csak nem akarta, hogy Deku a közelében legyen!

Távol akarta magától tartani, attól a dologtól, ami a legrosszabbat ígérte a zöld hajú fiúnak. A gonoszkodással elrejtette valódi érzéseit, és remélte, hogy egyszer tényleg gyűlöletet fog a nyomorult Deku iránt érezni, de sose lett így.