Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Első fejezet*

Amióta csak az eszét tudta mindenhova követte azt a bizonyos Kacchant, maga se tudta miért, de mindig is vonzotta. Talán azért, mert volt képessége. Talán azért, mert volt esélye hőssé válni. Talán azért, mert erős volt. Nevezhetjük gyerekes rajongásnak is, aminek eleinte a szőke is örült, sőt, mindig pirulva piszkálgatta arcát, amikor Izuku ujjongva megdicsérte.

Derűs idők voltak azok, mondhatni a vihar előtti csend, a néma, fojtott csend, ami egy pillanat alatt fordult őrjöngő tornádóba, pusztító viharba, olyanba, amely mindenáron el akarta söpörni a fiút.

-Kacch...an - nyögte zilálva miközben az egyik székbe kapaszkodva próbált felállni, az említett viszont csak kórusban nevetett a háta mögött álló másik kettővel. Élvezettel nézte, ahogyan a földön fekvő szenved.

Mirodiya küszködött, nehezen vette a levegőt és úgy érezte minden mozdulattal tőrt szúrnak belé. Kacchan a szokásosnál is rosszabb hangulatban lehetett, mivel olyan erővel verte el, hogy azt hitte vérét felköpi fájdalmában, az pedig csak tett rá egy lapáttal, hogy a múltkori zúzódások sem gyógyultak meg rendesen. Erre most kap még melléjük néhány repedt bordát.

-Ostoba Deku - köpte gúnyosan a szavakat és visszalökte a magát összekaparó fiút, majd hajánál megragadva indulatosan tépett a zöld tincsek közé. - Még egyszer ne merészelj jobb dogát írni, mint én! - vágta vissza földre, Midoriya feje pedig hangosan vágódott neki a falnak.

Félig eszméletét vesztve figyelte ahogyan a három balhézó a tanári asztalból egy alkoholos filcet elővéve firkálják tele padjának lapját, majd a terem sarkába vágva a tárgyat, vihogva hagyják el az iskola területét.

Amikor úgy érezte a veszély elmúlt, most már fellélegezhet, lassú és óvatos mozdulatokkal kezdte megtisztítani asztalát. Ez a harmadik a héten és szerda se múlt. Félt, egyenesen rettegett, mi fog következni még ezek után. Ám ami még nehezebb lesz, hogy ezt mind kimagyarázza édesanyjánál. Ha elmondaná mit művel Kacchan, akkor még jobban rászállnának, a biztos halált pedig ösztönösen elkerüli az ember.

Ha leszedni nem is tudta, de halványabbá tette az írásokat. Nem olvasott el belőlül egy szót sem, sejtette mik állnak ott.

Ostoba, hülye, hasztalan, semmirekellő, szerencsétlen, ronda, szeplős, képességnélküli... Ezek a szavak visszhangoztak Midoriya fejében nap nap után, még ha nem is vallotta be. Amikor csend vette körül, nem hagyták nyugodni és minden egyes alkalommal vérig sértették egyébként sem egészséges lelkét.

Fájt a szíve, talán még jobban, mint a sérült testrészei. Zokogva rogyott a pad mellé, és utat engedett könnyeinek. Borzalmasan érezte magát ettől a bánásmódtól, ő igazán nem tett semmit, csak küzdött az álmaiért. Tehát mégis mivel érdemelte ki ő ezeket a szavakat?

Dögölj meg! - ordította egyszer magából kikelve Kacchan, azóta pedig visszafordíthatatlanul retteg a szőkétől, de soha nem adja fel. Őt nem törheti meg holmi verés, egyszerűen ez Kacchan természete. Sose ártana neki ténylegesen, ezeket az indulatos szavakat pedig ő sem gondolja komolyan.

Letörölte patakozó könnyeit és fejét felemelve sétált hazafelé. A sírástól mindig könnyebbnek érezte a lelkét, és ez most sem volt másként, de igazán boldog csak akkor lett volna, ha egyik testrészébe sem nyíllal másodpercenkét a fájdalom.

~Izuku este nyolcra ért haza, az édesanyja már halálra aggódta magát. Állítása szerint túl nagyot esett az egyik mászókáról játék közben.