Katsuki sporttáskájával a vállán tartott a Midoriya lakás felé. Ismét hétvége következett, ami egyet jelentett egy Dekuval közös, félig-meddig pizsama partival.
Az őszi hónapnak hála már kissé hűvös volt az idő és a nap is lemenőben járt. A fák zöld levei a múlté lettek, helyüket pedig egy sárgás vöröses színáradat vette át. Katsuki csendben pillantott fel az égre, amit időközben rózsaszínbe borított az alkonyat, majd tovább vezette tekintetét, végig a felhőkön, az elszálló madarakon, a levelet sodró szélen, egyenesen a panelházakra, szemeivel direkt keresve Dekuékét. Alig várta, hogy megtudja, milyen kilátás nyílik a kis zöld szobájából a közeli játszótérre és az elfekvő városra. Talán ő is ugyan ilyen gyönyörűnek találja mindezt, mint ahogy most ő innen lentről. Szemei ekkor azonban megakadtak egy, a tetőn álló alakon, akit ezer közül is megismert volna.
Deku volt az.
Ijedségében még táskája is leesett válláról, ahogy gondolkozás nélkül futásnak eredt. Kezei alatt lángok robbantak, így próbálva gyorsítani tempóján. Szíve a torkában kalapált, a színek, a hangok elfutottak mellette és a néhány perccel korábbi varázslatos táj már nem töltötte el gyönyörrel. Csak Deku vörös vérének képét festette lelki szemei elé.
Kétségbeesetten rohant, habár úgy érezte tüdejéből fokozatosan szorítják ki a levegőt, agyában pedig hiába kutatott válaszok után, egyet sem talált.
Nem értette. Nem értette Deku miért áll ott, ő azt hitte minden rendben. Egy ideje már csak mosolygott, a remegése is elmúlt, alig voltak pánikrohamai, tegnap pedig úgy kacagott, mint az elmúlt időben még soha. Boldognak tűnt, annak kellett lennie, az nem lehet, hogy csak megjátszotta az egészet. Amikor úgy köszönt el, "Holnap látjuk egymást" és derűsen utána integetett, nem hazudhatott. Az a mosoly, ami az arcán virított egyszerűen nem lehetett hazugság. Nem, az nem lehetett, semmiképpen. Azt észre kellett volna vennie, nem? Hisz ismerte annyira, hogy meg tudja különböztetni. De akkor mégis mit keres ott, hol rontotta el, mit nem vett észre?!
A francba is! Tudnia kellett volna, hogy valami baj van! De akkor mégis miért nem látta, hisz szinte minden napot vele töltött!
Csak ne hagyj itt! Bármit megteszek, csak ne ugorj, Deku!
-DEKU! - ordította szinte önkívületi állapotban. - DEKU!
A lépcsőhöz érve, egyszerre akár tíz fokot is átugorva igyekezett a tetőre. Az se érdekelte mennyire veszélyes beltérben, lakások közelében ekkorákat robbantania, egyszerűen csak muszáj volt megállítania Dekut.
Ha elkapja biztosan kinyírja, mégis mit képzel magáról?! Azt hiszi valaha képes lenne megbocsájtani neki, ha megteszi? Miért gondolja, hogy ettől majd jobb lesz minden? A problémák nem oldódnak meg, ezzel csak elfut előlük. Tényleg képes lenne csak ezért eldobni magától az életet? Hisz most itt van neki, csupán beszélnie kellene hozzá, ő meghallgatná, tartaná a vállát, ha mindene a sírástól remeg, fogná a kezét, ha igazán már semmit sem szeret. Együtt kitalálhatnák hogyan tovább, együtt, közösen folytathatnák. Mert ő segítene neki. Az elmúlt időben is csak ezt tette, mellette állt, itt volt neki mindig, ha kellett. Együtt képesek lennének folytatni, megbeszélhetnék, együtt elkergethetnék a viharfelhőket, de a hangsúly az együtt-ön van.
Csak ne hagyj el Deku! Ne ugorj! Ne tedd meg mielőtt még odaérek! Ne lépj le, ne hagyj a hátad mögött ekkora űrt! Ezt senki sem lesz képes betölteni! Ne tedd ezt velem, nem teheted! Még tarts ki, tarts ki, amíg fel nem érek hozzád, hogy aztán a karjaimba zárhassalak!
Bomba módjára robbant ki az ajtón, két hatalmas robbantással termett a korlátnak támaszkodó mögött, aki ugyan a zajra felkapta a fejét, de ideje nem maradt reagálni. Bakugou habozás nélkül, a vállánál megragadva rántotta el az épület peremétől Izukut, akivel tekintetük egyetlen kósza pillanatig találkozott, mielőtt kellően messze a korláttól remegő ölelésébe vonta volna.
Hallod Deku, nem robbantom le a fejed, ha baj van, csak mondd el. Tudom mindig is ilyen voltál, utáltad, ha mások gyengének látnak, de ne most kezd el megint építeni azt a falat, legfőképpen ne előttem. Hisz én már láttalak a legsötétebb perceidben is, amikor azt hitted itt a vég, nincs több remény, fény. Én már láttalak mocskosan, tetőtől talpig piszkosan, szóval engedd meg, hogy most én mossam le rólad a sarat, ne te koszold össze még jobban magad.
Hé, Deku, ugye érted, hogy nem vagy egyedül?
Midoriya érezte, ahogy barátja karjai kétségbeesetten remegnek körülötte, de az egész helyzetet nem tudta hova rakni, ő egy pillanattal ezelőttig még a tájban gyönyörködött. Így, óvatosan viszonozta az ölelést és vezette kezeit a másik hátára, majd kezdte nyugtatásképpen lassan simogatni azt. Fogalma sem volt, mi zaklatta fel ennyire, viszont eltökélte, hogy segít barátjának bármiről is legyen szó.
A szőke is hasonlóképpen meglepődött. Csodálkozva húzódott el az ölelésből, amikor rövid idő elteltével sem ütötte meg fülét Midoriya sírása, sőt még ő kezdte vigasztalni. Azt kell mondania, nem erre számított.
-Kacchan - mosolygott felhőtlenül a kis zöld, egyáltalán nem úgy festett, mint aki alig néhány perccel korábban öngyilkos akart lenni. - Mi baj?
Katsukinak torkán akadt a szó, köpni nyelni nem tudott, teljesen megdöbbent. Szája elnyílt, szemei kikerekedtek, ahogy a kíváncsian pislogó Midoriyára nézett, amikor pedig realizálta, hogy a fiú nem akarta kioltani saját életét, megkönnyebbült nevetés szakadt ki ajkai közül. Viszont a felismerés, hogy valóban nincs semmi baj, elvette a józan eszét.
Gondolkozás nélkül hajolt közelebb Izukuhoz, majd érintette össze ajkaikat. Kezeit a szeplős arcára vezette és lágyan kezdte cirógatni azt, orrát elárasztotta Midoriya édes illata, de mindez semmi volt ajkainak ízéhez képest.
A zöld fürtös azonban nem viszonozta, kábán ült, fel sem fogva, Bakugou éppen az első csókját veszi el. A szőke hajút viszont ez sem tántorította el, ha ez az első és utolsó alkalom, amikor hozzá érhet, akkor addig fogja élvezni, amíg akarja. Még közelebb húzta magához Dekut, szinte már egymás ölében ültek, egy milinyi hely sem volt közöttük.
Ekkor pedig Midoriya, ha kissé késve is, de viszonozta csókot.
Katsuki azt hitte elveszti az eszét, érezni, ahogy Deku ajkai az övéin mozognak és nincs ellenére az egész, csak még boldogabbá tette. Elveszett az érintésében, ahogy a másik a hajába vezette ujjait, perzselte minden egyes mozdulat. Lassan vált el a zöld fürtös ajkaitól, alig várta látni, mit tett szerencsétlennel. Amikor pedig megpillantotta a füle hegyéig paradicsom vörösre pirult, kissé elnyílt ajkú Izukut, elégedett mosolyra kanyarodtak ajkai.
Mindezt ő okozta, ő váltotta ki belőle és senki más.
-Izuku - szólt kedvesen, az áthatóan ragyogó zöld szemeket látva, pedig elöntötte a mérhetetlen boldogság. - Szeretlek.
KAMU SEDANG MEMBACA
Ketten egyedül (BNHA ff.)
Fiksi Penggemar"Mindig akkor jövünk rá, hogy mi a legfontosabb számunkra, mikor már elveszítettük" - Bakugou Katsuki pedig még sosem érzett ennyire igaznak valamit.
