Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Harmadik fejezet*

Midoriya még ezek ellenére sem hagyott fel Kacchan, egykori barátja követésével. Sosem adta fel, habár már nem volt logikus magyarázata miért. Maga szerint csak meg akarta mutatni Bakugounak, hogy ő sosem hátrál meg, nem retten vissza semmitől. A fiúnál azonban ezen béli szándéka más célokat ért el.

Ingerelte a fiút, őrjöngött a tudattól, hogy az a nyomorult gyenge Deku nem lép vissza. Miért nem fél már tőle? Fogja be és fülét farkát behúzva meneküljön, ezt akarta mindenáron elérni, viszont semmivel sem sikerült.

Így hiába, az egy hét ugyan letelt, de Kacchant tökéletesen nem érdekelte a fiú állapota vagy hogyléte. Egyetlen célja volt, hogy végre letörje Deku lelkesedését. Egész nap szekálta, nyúzta és csípte, rúgta, vágta a sérültet, ahol csak érte. Kiélvezte a hatalmát felette, most majd megtanulja, hogy neki nem kell segítség, őt ne merészelje senki lenézni, mert ő a legerősebb.

Viszont Bakugou sem volt teljesen szívtelen. Tudta nagyon jól, hogy azokat a sérüléseket ő okozta, amik kétségtelenül a nap minden órájában fájdalommal töltötték el a gyenge Deku testét, ezért délután úgy döntött, nem zaklatja.

Midoriya-gyűlölő barátai viszont nem így gondolták.

Egymás között taszigálták az értetlen fiút, aki azt se tudta, mit akarnak kezdeni vele. Rémületét csak tovább tetézte, amikor kezeit hátra feszítették és csendesebb utakon ráncigálták el egészen a folyóig, ahol annak keresztezéséhez érve már senki nem láthatott rájuk. A szó legszorosabb értelmében rugdosták le a partra, azonban itt még nem álltak meg; gondolkozásnyi időt sem hagyva, minden lelkifurdalás nélkül nyomták a fiút a mocskos víz alá.

Midoriya szemei tágra nyíltak a félelemtől, hevesen tiltakozott és minden erejével azon volt, hogy tüdeje ismét friss levegőt szívhasson. A szag és már a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy ebből a vízből egy milit is lenyel. Kétségbeesetten ficánkolt az őt erősen tartó kezek között. Nem akart itt lenni, ez már egy teljesen más szinten volt a veréshez képest. Ha elfogy a levegője meghal, de azt ők honnan tudnák meg? Nem akart meghalni, nem akarta ezt, testét pedig elöntötte a halálfélelem.

Hiába vergődött, erőlködött, a kezek egyre biztosabban fogták övéit, lélegzetét pedig nem tudta tovább visszatartani. A buborékokat látva fogvatartói felemelték fejét majd ismét visszanyomták, erre nem számítva pedig legalább egy liter vizet nyelt le. És ezt megismételték újra és újra, a tarkóját markoló kéz érintése volt az egyetlen, amit még érzékelt a külvilágból, és ami a legnagyobb félelemmel töltött el.

Fel sem fogta mikor maradt abba minden, hirtelen csak ott feküdt egyedül a parton, kimerülve, azt sem tudva merre van a haza. Öntudatlanul bámult a semmibe, ami talán volt valami, de homályos látása miatt nem tudta kivenni. Teste vacogott, csak a fejét nyomták a víz alá, mégis mintha mindene átázott volna, fázott, éhes volt, hasa felfordult és öklendezve adta ki gyomrának egész tartalmát, maradék lélekjelenléte mellett. Fájt mindene. Még magán érezte a tarkóját szorító kezet, mintha legalább billogot égettek volna rá. Akár egy rossz lidércnyomás, bénultan feküdt, a teste rázkódott és néma sírás szakadt ki ajkai közül. Még nem dolgozta fel teljesen mi történt, de agya próbálta levezetni a feszültséget és megszabadulni a stressztől, ennek pedig ez volt a legjobb módja.

Észre sem vette a kimaradást, amit a pánikroham okozott. Teljes sokkban volt.

Csak ekkor, szinte már félholtan, aprón eszéhez térve ébredt rá... Majdnem megölték. Szemei előtt apró, színes pöttyök kezdtek táncolni. Hirtelen, mintha ismét víz alá nyomták volna, elfogta a rettegés, tüdejéből kiszorult a levegőt, ő pedig, mint egy partra vetett hal, fuldoklott. Csak erre tudott gondolni. Csak az járt a fejében, hogy képesek lettek volna rá.

Képesek lettek volna megölni.

~Másnap reggel hősök találtak rá, akik a környéken járőröztek. A közeli kórházba vitték, ahol már ismerték a fiút így értesítették az édesanyját. Midoriya ezúttal nem mondott semmi, némán tűrt mindent beavatkozást.