A csillagokon át - Across the stars (SW au fanfiction)

Tizenkettedik fejezet

A Coruscant fényeit nézve Anakin Skywalker szívében megmoccant valami – nem honvágy, de valami ahhoz hasonlító érzés. Organa szenátor, nevelőapja arca lebegett lelki szemei előtt, ahogyan meglátta a szenátus ismerős kupoláját és a lakónegyedek égig magasodó tornyait.

Hazatért. Még akkor is, ha a Tatooinon egy szeretett nő sírhalmán hiába fújja a szél a homokot. Anakin emlékezett rá; arra a drága, kedves nőre. A japor függőt, amit tőle kapott, mielőtt a Malastare-ra küldte volna Watto, most is a kezében fogta.

– Menj, fiam – mondta akkor Shmi Skywalker, és korán megvénült pillantásában szeretet csillogott. – Hozz győzelmet.

– Nyerni fogok érted, anyám – ígérte meg neki az akkor még csak kilencéves fiú, aki úgy leplezte félelmét az ismeretlentől, hogy mélyen anyja szemébe nézve magabiztosságot tettetett. – Nyerni fogok, és előbb vagy utóbb, de kiváltom magunkat.

Shmi fáradtan mosolygott, ahogyan Anakin kezébe nyomta a japor függőt, a Skywalkerek szerény családi örökségét.

A Malastare fogatversenyei is ugyanolyan brutálisak voltak, akárcsak a tatooini futamok, ám sokkal nagyobb profittal kecsegtettek Wattónak, aki kihasználta Anakin tehetségét. A fiú akkor nemcsak győzelmet szerzett, hanem ismertséget és kapcsolatokat is; Organa szenátor a nézők sorai közt felfigyelt a tehetséges fiúra, aki sokkal okosabb volt annál, minthogy életét örök veszélyben élje le egyszerű fogatversenyzőként. És mikor megtudta, hogy a fiú rabszolga, azonnal megvette Wattótól.

Anakin meg akarta menteni az anyját. De mire Organával együtt visszatért a Tatooinra, csak halált és szenvedést talált.

Anyja beteg volt. És nem volt senki, aki megmenthette volna. Egyedül halt meg, elfelejtve, kitaszítottan egy olyan világban, amely nem érdemelte meg a jóságát.

Anakin Skywalker, a szenátor most az ajkához emelte a japor fából faragott függőt. Az utolsó emléket, ami még ahhoz a porgolyóhoz, és legfőképpen az anyjához kötötte. És csak nézte, nézte a Coruscant gazdag fényeit.

– Anakin. – Gyengéd érintést érzett a karján. Padmé Naberrie csendes volt és megértő, és Anakin úgy érezte, ebben a gyenge pillanatában bármit megtenne ezért a kedves szempárért, az egyetlenért, aki átlátott a fájdalma ködén, és annak látta Anakint, aki a szenvedések ellenére is volt: egy fiúnak, aki félt, és aki hátrahagyta az anyját, örök bűntudatban élve szenátori mindennapjait. – Megérkeztünk.

Anakin tudta, hogy a lány nem ezért kereste fel. Valami mást akart mondani.

– El kell mennünk a Jedi Templomba, hogy segítséget kérjek a védelmed ügyében. A királynőért itt már nem tehetek többet.

Anakin bólintott.

– Szép függő – biccentett még oda Padmé, de mire Anakin összeszedhette volna magát a magyarázathoz, a lány szomorú mosolyt villantva felé elvonult, magára hagyva a fiút a gondolataival. A szenátor hálásan nézett utána. Nem volt kedve beszélgetni.

***

A Jedi Templom rideg szürkéje megmozgatta Padmé egyébként is hevesen verő szívét – otthon volt, megjött, és most már talán biztonságban van. Egy időre legalábbis mindenképpen.

– Te az otthonodnak érzed ezt a helyet? – kérdezte hirtelen Anakin, aki egész eddig hallgatott. Padmé meglepve nézett az oldalán sétáló, nyugtalan fiúra.

– Igen. Legalábbis azt hiszem. A Naboo a hazám, de nem ott nőttem fel.

– És nem vágysz vissza?