Ahfé I. - A hold fénye

III. Törlesztés

Ruben

— Ez egy kém. Vagy jobban mondva bérgyilkos — méregette Ruben a kezében a nő nyakából kitépett medált.

— Most mit fogunk csinálni a nénivel?

— Mi. Semmit. Mert te — nézett rá nyomatékosan —, szépen visszamész az ágyadba. Jonatán is látta?

— Hm. Nem.

— Jól van. Akkor most menj vissza aludni.

Benjamin nesztelen léptekkel visszabandukolt a hálózugba. A magányos fáklya fénye különös táncot lejtett a vérszagú félhomályban.

— Az a címer a kezedben szart sem ér — szólalt meg rekedtes hangon a nő, nagyokat köhécselve. — Két éve. Két éve sikerült beépülnöm egy családhoz, de elcsesztem...

Ruben félrerakta a furcsa alakzatot ábrázoló medaliont, majd továbbra is kíváncsian hallgatva a nőt, a hátára fordította, és egy alkoholos flaska jórészét a vér színével összemosódott zöldesbarna pontra öntötte. A nőből kiálló, hűlőben lévő kaparóvas füstösségével összekeveredett az alkohol szúrós szagáradata.

A földön fekvő sebesült ismét erősen krákogott. A visszataszító szagok ellenére Ruben orrát - ahogy közelebb hajolt az elnyűtt testhez - kényeztette a haldokló asszonyból áramló virágillat. A fiú kamilla és frézia keverékének tippelte az erős parfümöt.

— A család nem megszokott helyen élt. Így nehezebb volt a megtévesztés. — A nő hevesebben lélegzett, ahogy észrevette, hogy a fiú mire készül.

— Tessék! Ezt idd meg! — nyújtotta a verejték nedvesétől ragyogó bőrű haldokló felé a vodkával félig telt kulacsot.

— Nem kell! Kibírom!

— Az elején mindenki ezt mondja. Bár, félre ne érts. Nem áll szándékomban alábecsülni téged — helyezett egy foszladozó rongyot a hófehér fogak közé.

— Csináld! — grimaszolt a szájába vett kendőtől vicsorogva a nő.

Rubenben ezernyi kérdés fogalmazódott meg, ahogy belenézett a földön elterült kiszolgáltatottság vérnarancsosan tündöklő szempárjába. Úgy sejtette, egy jódarabig ez a jelenet lesz az utolsó dolog a nő fejében, amire emlékezni fog, ha egyáltalán ezek után felébred még valaha.

Ezúttal sokkal határozottabban próbálta rákulcsolni kezeit a karcsú alakból kitüremkedő vasrúdra. Ám most sokkal jobban félt. Félt attól, hogyha mégis túléli, vajon elárulja-e neki az igazi szándékait. Vagy hogy mit "cseszett el" két évvel ezelőtt azon a szokatlan helyszínen. Félt attól, hogy mindezt nem fogja megtudni ettől az asszonytól, aki inkább megöli őt az öccseivel együtt, mintsem felfedje igazi valóját. Érezte, hogy képes rá. Bár, egyelőre csak egy tőrrel látta hadonászni, de azt meg kellett hagyni, tényleg jó a szaglása.

— Most háromig számolok.

— Naday sabaya abtakayci waka rabin.

A fiú nem értette a vékonyka hangú szavakat. Nem csak egyszerű, jöttment motyogásnak tűntek. Ha járhatott volna iskolába, biztos, hogy az ősi nyelv valamennyi szavának jelentését ismerné. Gondolatainak kavalkádjából saját magát egy gyors fejrázással tépte fel, a nőből pedig a felgyülemlett érzelmek hatására - amik talán a sanyarú, iskolázatlan élete miatt tódultak elő magából -, a piszkavasat sokkal erőszakosabban húzta volna ki, de a hosszúkás rúdhoz meglepően több erőlködés kellett egyszerű erőszakosságnál.