Ahfé I. - A hold fénye

Prológus

A L Á T Ó

(Prológus: Fatima szemszöge)

~

A tűzvihar után 492-ben,

Gardalena

~

A halhatatlan olajfa ligetet a holdkorong sápatag fényára világította be, miközben az asszony sikolyait elnyomta a kabócák duruzsolása és az azúr tengerpartról jövő csobogás, melyet mindenfelé elkürtöltek a lágy, tavaszi szellő könnyeden lebbenő áramlatai.

A zöld fűszőnyeggel bevetett domb legmagasabban kitüremkedő háta volt Gardalena kormányzójának legfőbb fenntartása. Az impozáns villát a megszámolhatatlan, göcsörtös, szélhajlította fa, olajbogyók bélelte ágainak szellőfútta táncolása vette körül.

A kristálytiszta, párás és meglehetősen sós tengeriillat lengte be a fjordos kősziklák koszorúzta fennsíkot.

A mediterrán kőház boltíves üvegablakain kihömpölygő fények a távolból szikrázó csillagokként hatottak.

A nő éjfekete haján meg-megcsillant a puha gyertyafényben úszó világosság, miközben az egyre szertelenebb verejtékcseppek aprón vegyülve gyöngyöződtek fényes, napbarnította kreol bőrén.

- Fati... Jól csinálod - suttogta oda a gyötrődő Fatima fülébe a szolgálólány Jadviga.

Fatima egyre szaporábban vette a levegőt. Szinte fújtatott és kicsiket nyögött. Megint egy hajszálnyira volt attól, hogy elordítsa magát, de tudta, hogy összpontosítania kell. Annak az erőteljes hangnak a kibocsátásával nem pazarolhatta az erejét, amit elsősorban a méhe felé tartogatott.

A kezével az ágyneműt gyűrögette. Már nagyon fáradt volt. A pirkadattól egészen az éjszakába nyújtózó vajúdás teljesen kimerítette. Testben már vagy tízszer is feladta ezt a kínlódást, de a fejében egy rögeszmévé vált, hogy mindenáron ébren lesz, amikor a fia világra jön. Tudta, ha a bába mindenféle főzettel tompítaná az érzékeit, már nem lehetne teljesen önmaga.

Fatima felsóhajtott. Érezte, hogy az összehúzódás ismét elmúlt, és ezzel együtt minden eddigi fájdalma megszűnt létezni. Ez a kellemes állapot azonban csupán pár pillanat erejéig tarthatott. Újra el kellett lazítania magát. Igyekezett teljesen átadni magát a fájdalomnak, s közben próbálva nem vágni természetellenes arckifejezéseket, hogy ezáltal se veszítsen az egyre csak apadni akaródzó energiájából.

A fájdalom elködösítette az elméjét. Szemfedőit pedig csukva pihentette. Észre sem vette, hogy a diószínre festett fa ajtó nyikordulva kihajtódott, és egy sötét alak lépte át a küszöböt. A kinti cseppnyi tavaszi szellő úgy tűnt, feltámadt, és jólesően hűtötte Fatima izzadságtól nyirkos testét. A betolakodó a barnára lakkozott ágy mellé lépdelt, közben a föld szagával tele szívódott rongyainak alja súrolta a falécekkel kirakott padlózatot. A kortól már aszott, kissé elgémberedett ujjaival lassan elhúzta a karmazsinvörös baldachint, és sötéten izzó szemeivel a vajúdó lányra telepedett.

Csontos kezeit a lány fekete hajára, majd nedves homlokára vezette. Mintha erőt gyűjtött, vagy valamit ráolvasott volna az ágyban sínylődő egész lényére.

- Hozz máktejet! - intézte szavait a szolgálólány felé, szemeit továbbra is a vajúdú lányra mélyesztve.

Jadviga egy pillanatra habozott.

- Jadviga... Tedd, amit mond. - szólalt meg suttogva, fáradt hangon Fatima, akinek már csak olyan parányi lélekjelenléte volt, hogy felismerje, az előtte álló édesanyja mindig a lehető legjobbat akarja neki.