Ahfé I. - A hold fénye

VII. Törlesztés

Ruben

Nincs fény. Nincs szabadság. Nincs út, ami innen kivezet.

A fénytelen verem, ahova Rubent zárták sötéten pangott. Az egyik sarokban patkányok cincogására kapta fel a fejét. Ezektől az állatkáktól is tartott, de attól jobban, hogy a láncokat, amik felemelve tartották karjait, soha nem fogják levenni róla. Pedig nem volt olyan sok bűne. Néha valóban csinált néhány csintalanságot...

Az vicces volt, mikor a szénakazalba ugrott megkeresni Villőt. Mint egy apró kincset. Vagy amikor lótrágyát trancsírozott Uziel ágyneműje alá. Megesküdne, hogy a mai napig érzi azt a még elviselhető bűzt. Olyan is volt, hogy felment a ló a háztetőre a farakáson keresztül. A kutya kergette fel, és csak nagy buzdítással lehetett leszedni. Ezen Ruben megint csak elmosolyodik. Furcsának véli ebben a földi pokolban a mosolygást. De ismer egy mondást, miszerint addig még minden rendben van, ha az ember még tud nevetni és mosolyogni. Ez egyszerre szomorú és jó.

Ruben azon töri a fejét, hogyan tudná a kezét kiszabadítani a láncokból.

Talán, ha eltörném a csontomat a kezemen. Például a kéztőcsontot.

Ezt is a könyvből tanulta, amiben volt anatómia a pszichológia és filozófia mellett. Bár nem teljesen értette, de sok mindent megjegyzett belőle.

Az idő lassan pereg. Olyan, mintha visszafele haladna. Nehéz a várakozás. És még nehezebb, hogy a várakozást újabb szenvedések sorozata követi. Hacsak el nem vágja magát valahogy a láncok szorításából.

Furcsa ez az érzés. Egyszerre akarja, hogy történjen valami, ami előrébb billenti, és eljusson a békés esti meséhez, amit majd megmentett öccseinek mond; de egyszerre vágyik arra is, hogy egyszerűen egy másik világba kerülhessen, ahol mindenki boldog, táncra perdülhet a kicsi Villővel, van igazi anyja és apja, és talán egy háza az erdő mélyén neki és talán titkon Villőnek.

Szeretem azt a lányt. Valójában nagyon szeretem őt. A haját, a finom kezeit és a hangját is. Az életem érte is adnám most így belegondolva.

De mi is lehet vajon a szerelem? Még mindig nem tudta elképzelni. Valami szimpla testi folyamatra gyanakodott, amit az ellenkező nem azon tagjai felé érzett, akiket szeretett a törődés, a gondoskodás netovábbjával. Akiket érzett, hogy féltenie kell, de egyszerre megőrjíti a puszta létezése. Ha nem volna ez az érzés, amit mások felé érezhet, lehet már meghalt volna. Igen, így érezte.

***

Kivonszolják arra az udvarra, ahol kíváncsian bejött. Mint valamiféle vesztőhelyen, egy kövérkés pali várja ostorral a kezében. Körülötte faoszlopokon lógnak püfölő bábuk. Ez az udvar egy azon zuga, ahova a cserjéktől annyira nem lehet belátni, de az üvöltözést lehet hallani.

A két katona, akik közrefogva hurcolták ide, egy laza mozdulattal letépik Rubenről poros tunikáját. Letérdeltetik. Egy oszlop húzódik előtte, amibe még nem tudja, belekapaszkodjon-e, de a döntést segíti egy durva, háta közepére mért ostor csapás. Úgy kapaszkodik a cölöpbe, mintha valami mankó lenne.

Mintha minden másodperc alatt tíz év telne el. Mintha minden egyes ostorcsapás a tízszeresével érne fel.

Kettő.

Számolja fejben, hányadszor hal meg újra és újra. Hányadszor rogy neki az oszlopnak. Hányadszor villan fel lelki szemei előtt Villő a gyönyörű szőke hajával és acélkék szemeivel.