Ahfé I. - A hold fénye

V. Törlesztés

Olívia

Nyitogatom a szemeimet. Először idegenkedek a beáramló fénytől. Aztán rájövök, hogy valójában félhomály tátong körülöttem. Meglelek egy arcot is: édesapa vízkék szemtükre elárulja meglepettségét.

Vajon a félvak csecsemők is ilyen homályosan látják a világot? Szemem sarkából látom a drapériát. Olyan sárga. Mindig ilyen kén színe volt, csak most tűnik fel, amikor pár nyugtató percre lelassult körülöttem a megszokott világom.

A halk susmogás megcsapja a dobhártyámat. Nem vagyok ostoba színlelni a fáradságot, hogy akiket anyám nagy gonddal idehívott imádkozni értem (?), szemem apró rezdülésétől most nagy belső örömömre elaléljanak.

Érzem a füstölők töménytelen illatát keveredve a szobám pergamenjeinek zamatával.

— Édesapa...

— Hé! Hogy érzed magad? Jól vagy? Lív?

Óvakodva még a hirtelen mozdulatoktól felkönyökölök.

— Egészen... Egészen megszédültem úgy hiszem.

— Elég hosszanti szédülés volt. Mindenki úgy látta, hogy inkább elájultál.

— És te hogy láttad?

— Olívia, mindenki úgy vette észre, hogy elájultál — suttogja oda nekem. — Miért csinálod már megint a cirkuszt?

Most nincs kedvem az újabb vitához arról, hogy anyám valamiféle megfelelési kényszerben szenvedhet. Félelem a társadalom nyomásától. Nemhiába házasodott jól. Még az a szerencse, hogy édesapa természetét örököltem, és mindig megőrzöm a hidegvérem, vagy inkább felismerem, mikor nem érdemes valakivel harcba szállni, mert csak arra megy ki a játéka, hogy lenyomjon.

— Az mi? Mi ez?

A kanálban valami szurokfekete folyadék várja a befogadást.

— Idd meg! Rajta! Olívia, ne kéresd magad!

Továbbra is csendesen ülök, már teljesen felülve, és édesapa felé nézek, aki megadó arckifejezéssel némán azt az üzenetet kommunikálja, hogy a stafétabotot anyám kezébe adja - mint mindig.

Visszafordulok a kanál felé, mire anyám furcsán grimaszolva tekint rám.

— Ugye nem képzeled, hogy én fogom beadni a gyógyfőzetet ekkora lánynak?

Egy "nekem aztán édes mindegy" pillantást vetve már venném át a kanalat, ám anyám kezét erősen leszorítom a kiskanál nyelére, és úgy veszem be az orvosságot. Ez már kevésbé tetszik neki.

Teljes némasággal kettő aprót felé pislogok, akár egy ártatlan gyermek. Mire anyám összehúzza szemeit, és már akkor tudom, hogy magam alatt vágom ismét a fát a viselkedésemmel.

— Hozzátok ide a felmosót!

— Miért? — kérdezzük édesapával egyszerre.

A következő pillanatban az éjjeliszekrényemen heverő tálca, és az arra pakolt összes porcelán a földre hullik, észbekapva már törött állapotban, égtelen robajt keltve maguk után. Akárcsak anyám, aki édesapa kezét elkapja. A fátyolos karrész csakúgy suhan a levegőben abban a másodpercben. A következőkben pedig a három társalkodó nőnek álcázott takarítót (mert tényleg csak arra jók néha) kikerülve, kisiet. Ennyit a nyugodt kertvárosi életről.

Anyám világ életében gyerekesen viselkedett. Talán erre a legfőbb ok, hogy neki nem volt sohase kiállása önmagáért. Vagy legalábbis nem tanulta meg, mikor kéne igazán megvédenie magát. Mindig csak a szája nagy, tettei nincsenek a szavai mögött.