Ahfé I. - A hold fénye

II. Törlesztés

        A     S Z E R E N C S É T L E N                F É L E S Z Ű
(Ruben szemszöge)

~

A tűzvihar után 506-ban, 

Kyavan

~

− Van egy erő. Ha látni akarnánk, úgy írja le mindenki, mint amikor megvilágítják földkerekségünket a Hold gyengéd, szelíd fényének sugarai, de valakihez nem ér el ez a fénypont, mert rossz helyen áll, konkretizálva az árnyékban éldegél.

Ahol viszont megleli világunk egy lénye azt a fényforrást, akkor onnantól biztosan megfogalmazódik benne az, hogy vajon mi lehet ez a valami, ami a hatalmába kerítette. Megsúgom. Ezt az erőt a köznyelv és a tudó emberek a Jelenlétnek nevezték el. De úgyis szokták mondani, hogy Isten, aki jelképesen a szeretet formájában van jelen a világegyetemen mindenhol.

Én viszont kicsit másképp szeretném megfogalmazni ezt az erőt, amit ha meglelünk, akkor elfeledjük az előítéletességet, a legkeserűbb tudatszinteket: a szégyent és a bűntudatot.

Bár könyvek híján soha nem kutathattam róla igazán, de mindig a tarisznyám mélyébe süllyesztve hordtam magammal azt a négy becses kötetet, melyekhez egy kalmár által jutottam hozzá. Azóta - megjegyzem - írtam két könyvnek való anyagot. Igazából azok testvérkönyvek, és azt a célt szolgálják, hogy az én felfogásomba behatást engedjek.

− Mi az, hogy felfogás? − kérdezte eltöprengve az apró, öt esztendős poronty.

− A mi gondolatvilágunkat jelenti. Vagyis a véleményünket dolgokról. Mint például, amikor esik kint az eső, mit érzel. Te mit érzel olyankor, Benjamin?

A kisfiú mogyoróbarna szemei felcsillantak.

− Nem kell megint a patakról hordanunk vizet azokkal a nehéz vödrökkel...

− Amiket folyton kilötyögtetsz, mire a házhoz érünk — vágott közbe Ruben idősebbik öccse, Jonatán. − Most meg mi rosszat mondtam? Benjamin, most miért sírsz?

− Hé, hé! Nyugalom. − Ruben gyengéden átölelte pityergő testvérét. − Csak arra akartam kilyukadni − suttogta lágyan fürkészve két csöpp hallgatóját −, hogy az eső a legtöbb embert szomorúsággal és lehangoltsággal tölti el, de vannak olyanok, akik mindig mindent a saját lelkiviláguk hasznára fordítanak még akár huzamosabb esőzés idején is, hogy elfeledtessék magukkal a szomorkodásra utaló tényt. Tehát nekik nagyon derűlátó a felfogásuk.

− Kérlek, ne haragudj, Benjamin! Nem akartalak megbántani. Legyél derűs − vidította fel érzékeny testvérét a mindig szókimondó Jonatán, miközben Ruben kisebbik öccse szeméből kisöpört egy kósza, kesebarna tincsköteget.

− Folytathatom a mesét? − mire a két megnyugodott gyermek bólintott. − Az a két kézirat, amiket írtam főképp az én vallási identitásokról alkotott véleményem lenyomatát képezik. Te hiszel Istenben, Jonatán? Jonatán, te alszol?

− Mi? Nem-nem − ásított egy nagyot a nyolc éves gyermek, miközben békaülésben helyezkedett el a medvebundán. − Én majd akkor hiszek Istenben, ha meglátom a szememmel.

− Hm. Nézzetek körül! Gyerünk! Nézzetek magatok köré!

A két kicsi szemét végig vezetve a jobb napokat is megélt falécekből tákolt kunyhón, ráemelte tekintetét az otthonuknak nevezett romhalmaz egyetlen hálófülkéjét alkotó szűk zug behorpadt fedelű ládáira. A rozsdás gereblyékre, amiket a sarokba tettek félre még az ősz távoztával, amit felváltott a zord tél jégesős marcangolása. Ez a tél emberöltők óta a legdermesztőbb kicsapongásaként sújtott a tizenhárom évszakból Kyavan falvára.