Ahfé I. - A hold fénye

IV. Törlesztés

Ruben

MÚLT

­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­A barlangból alig talált ki. Mire az elágazáshoz ért – ami előtt az imént elesett – az idő kezdett kitisztulni. A Kumya-folyó partja melletti ösvényen mendegélt már. A hosszú törzsű fenyők közt egyre csak befénylő délutáni napkorong szárazra sütötte az esőmosta, parti kövezést, ahol tegnap reggel Rubenék még szaporán segítettek Bejke néninek kisikálni a szennyes ruhákat. Emlékezett, ahogy a súrolás hevében kezéből kicsúszott a levendulaszappan, de mire a bokájáig érő víz fenekén kutakodni kezdett volna, a túlparton észrevett egy női alakot.

A patak csobogása elnyomta feje éterében lebegő gondolatait, és a távolban a fák közt lépdeső alak talpa alatt meg-megreccsenő gallyakat. A gyilkolásra teremtetett nőszemély már aznap is figyelte őt, akár egy áldozatát becserkésző tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő ragadozó.

Akkor még elképzelhetetlen volt a fiú számára, hogy két nappal később a szőke nő és közte megfordulnak a viszonyok. És akkor már a gazella tartja sakkban az oroszlánt.

A fiatal fiúcska belül érezte, hogy vissza kell térnie már a faluba.

Este még mesét is kell mondanom Benjinek és Jonatánnak, holnap pedig... Holnap lezárom ezt az ügyet ezzel a nővel...

Vissza kellett térnie, különben a földesúr megbünteti. Ruben viszont igenis tudta, hogy nem fog sokáig mások alatt robotolni.

Ha felnövök, én nem fogom ezt az érzéketlen monotonításra buzdító munkát végezni, ahol vesd el a képzelőerődet, és a vetésre koncentrálj a földesúr telkén. El fogok menni felfedezni a világot. Elmegyek a Holdra és vissza is. Tudom, hogy ez maga a csoda, hogy a lelkem egy ilyen csodálatos állapotba, ebbe a lélekbe fogant, ahol fizikailag bármit megtehetek, mert tudom, hogy csak a képzelőerőm szabhat határt a teremtésnek. Én így vagyok magammal.

Rubenből az apja megpróbálta kiölni az érző szívét. Mindig próbálta valahogy kifacsarni, valamilyen módon megszégyeníteni, hogy végül a „fia" is ugyanolyan reménytelenné és önbizalomhiányossá váljon, amilyen ő maga. De mindez fordítva sült el. Mert ez a fiúcska más volt, mint a tőzsér többi gyermeke. Bírta azt, amikor rákenték, hogy ő lopott, ő csalt, ő hazudott...

Minden rossz traumát a maga hasznára fordított, így lelkileg egyre kevesebbszer kellett olyan hosszú körutakat megtennie, hogy a belső fájdalmai, amiket mentálisan elszenvedett elködösítsék akár hónapokra.

A tizennégy esztendős fiú boldogabb volt, mint valaha, amikor életében először egyesült a lelkével. Sokat gondolt már a létezés okára, nyolc évesen teljesen elragadtatott állapotba került, amikor rájött, hogy ő nem csak, hogy él, de jelenben, a pillanatban is él. De akkor nem csak ilyen jó dolgok történtek. Felednie is meg kellett tanulnia. Felednie az édesanyját.

Hat év telt el azóta. A szerencseszáma ennek a harmada.

A földesúr telke felé tartva rágcsálja a körmeit, máskülönben a szomszédjuk, Bejke néni reszelné le Villő szeme láttára. És Villőt nagyon szerette Ruben. Főleg a mindig össze-vissza kócolódott, kopott lenszőke haja miatt, amit mindig két varkocsban hordott. Nem amolyan gyerekes szerelemmel, hanem testvéri szeretettel nézett a kislányra. De ettől még valamiért mégis fontos volt számára, hogy ápolt külsővel jelenjen meg Villő előtt. Talán a rendezettség, a tisztaság, az udvariasság mindig is a része volt. Az édesanyja mindig úgy nevelte a fiait, hogy a jómodor mindig ott bujkáljon bennük egy szülőtől megörökölt lenyomatként. Az édesanyja tanította meg arra is, hogy a nők értékesek. „Minden nő egy mocskos, sáros gödör mélyén rejlő gyémánt" — mondta hat évvel ezelőtt. — A férfiak pedig csak az ő becsességük miatt olyan becsületesek. Ezt jól vésd az eszedbe, fiam.