|Lefestett Testek|

Harmincnyolcadik Rész

Életem legnehezebb és legmeghatározóbb időszaka ismét a felszínre tört. Rettegtem, akárhányszor belegondoltam abba, hogy az apám, aki megkeserítette a gyerekkoromat, a környéken van. Nem csak magamat, de anyukámat is féltettem, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy akkor apa bántotta őt. Hirtelen minden értelmét nyerte: anya titkolózása, a nyugtalansága és a félelem, amit azóta a nap óta ki tudtam olvasni a szeméből. Úgy éreztem, hogy zárt ajtó mögött sem vagyunk biztonságban, hiszen az apám bármire képes. Az egész nem most történt, de bármit megtettem volna azért, hogy újra rácsok mögött lássam őt. Kislány voltam, mikor az apám rászokott az alkoholra. Az elején csak hétvégente ivott, aztán egyre sűrűbben előfordult. Az alkohol agressziót és gyűlöletet váltott ki belőle. A családnak nem volt sok pénze, ezért sem jártunk hosszú nyaralásokra, vagy különleges programokra. Apát nem csak az alkohol, hanem a pénztelenség is kifordította önmagából. Egy szörnyeteg lett belőle. Észre sem vette, hogy a munkából minden nap részegen ért haza. A legrosszabb az volt, hogy nem aludt, hanem káromkodott, tört, zúzott mindent. Anya és én rettegtünk, mégsem tudtunk szabadulni. Amikor józan volt mindig bocsánatot kért, de valahogy már nem az apámat láttam benne. A szemében nem láttam mást, csak gyűlöletet és veszélyt. Amikor ajándékokkal lepett meg, sokszor nem fogadtam el. Emlékszem, hogy a takaró alá rejtőztem és a Barbie babákkal játszottam. Egyszerűen csak nem tudtam rá apaként tekinteni. Sok ideig így ment. Aztán egy hétvégén, amikor részegen jött haza, kezet emelt anyára és kezet emelt rám is. Emlékszem, hogy a földön térdeltem, amikor az asztal alá menekültem. Akkor szereztem az apró hegeket, hiszen átmásztam a földön heverő szilánkokon és csúnyán megkarcolták a combomat. Az egész gyerekkoromat pokollá tette. A legnagyobb baj az volt, hogy nem állt le. Miután az alkohol teljesen elvette az egész, és nem volt olyan nap, amikor józanul tért haza, kijelentette, hogy nélküle és a pénze nélkül senkik vagyunk. Az nap éjszaka szedtük össze a cuccainkat és szó szerint elmenekültünk. Anyával egy ütött, kopott régi hotelszobában szálltunk meg. Heteken keresztül ott voltunk. Pontosan egy hónappal később, apámat gyilkosságért börtönbe zárták és rácsok mögé dugták. Azt nem tudtuk, hogy kit akart megölni, nekünk elég volt az, hogy minket már nem bánthat. Azon a napon visszatértünk a lakásba, összeszedtük a maradék pénzt és új házba költöztünk. Nehéz volt új életet kezdeni, hiszen pénz nélkül minden sokkal nehezebb. De miután anya munkát kapott, egy kis fejlődés után elindította saját vállalkozását. Csak kislány voltam, amikor megváltozott az életem, viszont most úgy érzem, hogy minden kezdődik elölről.

Az ágyam közepén ültem, miközben a fényképezőgépen a Franciaországban készült közös képeket néztem. Jace akkor azt mondta, hogy jól tegyem el a gépet, de én sokszor a kezembe szoktam venni. A képeken látni lehetett, hogy boldogok vagyunk. A kapcsolatunk itt kezdődött, itt találtunk önmagunkra és Franciaországban jöttünk rá arra, hogy mit jelent számunkra a másik. A mi kapcsolatunk nem lépésről lépésre épült fel, hanem tornádóként éledt fel és azóta nem tudtuk csillapítani az egymás iránt érzett vágyainkat és szerelmünket. Viszont most a távolságnak köszönhetően úgy érzem, hogy magamra maradtam. A szívem mélyén átéreztem Jace fájdalmát, hiszen tudtam, hogy szíve szerint mindkét helyen maradt volna, de azt nem tehette. Fájt, hogy nem engem választott, hiszen most nagyobb szükségem lenne rá, mint bármi máskor. Amikor hátat fordÍtott és elsétált, úgy éreztem, hogy magamra hagyott a nagy problémákkal. Próbáltam megnyugodni és érett nőként gondolkodni, de kicsit úgy éreztem, hogy ez bizony szakítás volt.