"Olyan hatással vagy rám, mint művészre az ecset; ha egyszer megpillantom, érzem, hogy eggyéválok vele."
Evelyn Wilson álma teljesül, amikor felvételt nyer a Művészeti Egyetemre, amiről kislány kora óta álmodott. Tudta, hogy nehéz szemeszter áll e...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
A hosszú járdán sétálva megpillantottam, hogy egy nagy tóhoz vezet, ami a park közepén volt. Boldog voltam, mikor sikerült lefényképeznem madarat, ami egy fehér szobor tetjén csücsült. És, amikor Jace nem figyelt, gyorsan kihasználtam a pillanatot és lefényképeztem őt is. Amint megtudta, hogy valószínűleg lencsevégre kaptam, egy hirtelen mozdulattal mögém lépett, a kezemet lefogta és miközben átölelt, addig próbálta elvenni a gépet. Természetesen nem adtam neki, próbáltam előre nyújtani, de neki hosszabb keze volt, emiatt könnyen elnevette tőlem a gépet. Mosolyogtam, amikor a vállamra hajtotta az állát és együtt néztük meg a fényképet. Jace előre pillantott, de a nap félig megvilágította az arcát. A fényképet eszméletlenül jóképű volt, nem is értettem, hogy neki miért nem tetszik. Természetesen megengedte, hogy megtartsam, de azt még hozzáfűzte, hogy csak én láthatom. Miután megnyugtattam őt arról, hogy otthon senki nem fogja megtalálni ezt a gépet, Jace mögöttem állva csinált rólunk egy mosolygós képet. Amikor megpillantottam, hogy sikerült, annyira elérzékenyültem, hogy majdnem sírtam. Eddig a pillanatig bele sem gondoltam abba, hogy festhetünk együtt egy idegen szemében. Most, hogy egy képen láttam magunkat, rájöttem arra, hogy boldogok voltunk. Amikor a nagy tó elé értünk, Jace mesélt a parkról és arról, hogy mi van a park mögött. Azt hiszem, hogy nem véletlenül választotta ezt, hiszen azonnal meg akartam nézni az üveg piramist, ami a park mögött állt.
- Azta! Ez a Louvre üvegpiramisa! - messziről láttam és hunyorogva pillantottam a piramis felé, amit az emberek és a turisták izgatottan körbe álltak. - Ez elképesztő! Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy! Közelebb kell mennünk! - váratlanul fogtam meg Jace kezét és határozottan magam után húztam. - Rengeteget olvastam erről a piramisról! - az emberek közt sétálva igyekeztem minél közelebb jutni a piramishoz, közben Jace nem mondott semmit, csak csendben engedelmeskedett. Amikor megálltam és hunyorogva néztem a gyönyörű háromszöget, addig Jace hátulról átkarolt engem és visszafogottan a fülembe súgott.
- A Louvre, Párizs egyik legismertebb középülete, amely mind architektúrája, mind a benne elhelyezett múzeum révén világhírű. Nevét a hagyomány szerint egy farkasvadász-kastélyról kapta - ujjával megsimította a nyakam. Már nem tudtam az épületre figyelni. Jace erős illata és az ölelése azonnal levett a lábamról. Mintha egy pillanat alatt kizökkentett volna a valóságból és behúzott a kettőnk világába. - De ez éjszaka a legszebb! Éjszaka világítani szokott, ezért ha szeretnéd szépségem...Visszajövünk! - ekkor mosolyogva felé fordultam és határozottan bólintottam.
- Ki nem hagynám! - suttogtam mélyen a szemébe nézve. Azt hiszem, hogy Jace tekintete elég volt ahhoz, hogy rabul ejtsen. Már nem figyeltem a piramisra, az embereket is kizártam. Csak rá figyeltem, és arra, hogy a karjai között tart. - Akárhányszor arra gondolok, hogy vissza kell mennünk Londonba, a szívem szakad meg! - úgy éreztem, hogy elmondom neki, de nem akartam, hogy ő is szomorú legyen, ezért megfogtam a kezét, amit lóbálni kezdtem. - De használjuk ki az itt töltött időt! - be sem tudtam fejezni, mert Jace váratlanul megpördített a tengelyem körűl. Annyira meglepődtem, hogy az emberek között nevettem és kifújtam magam, amikor az ölelésébe húzott.
