Szinkron Szerelem -Befejezett (Can Yaman Fanfiction)

14. rész

Miután megettünk egy jó adag böreket, Can kifizette azt és beültünk az autójába. Lassan mentünk, miközben én lelkileg megpróbáltam felkészülni arra, amit látni fogok. Őszintén? Nem sikerült. A szomszédos utca sarkánál álltunk meg, és onnan gyalogolunk.
-Istenem -nézek a leégett épületre, és azonnal elfordítom a fejem. Minden fekete, és nagyon büdös.
-Menjünk be. Gyere nyugodtan, nem veszélyes, már átnéztek mindent -fog kézen Can és vele együtt én is beindulok. Az ablak helyén lépünk be, majd a volt terem közepénél megállunk.
-Három napja még itt voltak a székek, itt várakoztunk és itt olvastuk fel a szövegünket -mutatok a helyekre, ahol már néhány fadarabon meg fémdarabon kívűl semmi nincs -Ez szörnyű -pillantok körbe, majd Can mellkasára borulok és sírni kezdek. -Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy a természet, ilyen károkat képes tenni, és egy éjszakai vihar így tönkreteheti az életemet.
-Jól van, minden meg fog oldódni, ne aggódj -simogatja a hátamat nyugtatásként Can. Azt hiszem az előbb a gondolataimat megint hangosan mondtam ki. -Szerintem az lenne a legjobb, ha most elmennénk innen.
Bólintok és kibotorkálok a helyről. Meg sem állok, csak Can kocsijánál. Ahogy sietve kikerülök néhány munkást, végig gondolom, hogy milyen kellemes érzés volt, mikor Can megfogta a kezem.
-Most hova megyünk? -kérdezem meg, már miután beszálltunk a kocsiba.
-Van kedved kirándulni? Van itt egy kisebb folyó úgy fél órányira, s ott a környékén sétálhatnánk egyet.
-Oké, benne vagyok -nézek rá mosolyogva. Végre valami jó is lesz a mai napomban. -Van arra térerő? Szeretnék még egyet telefonálni.
-A folyó környékén egyáltalán nincs. Ezért is szeretem azt a helyet. Egy kis nyugalom, és ott nem zaklat senki. Ha egy kis magányra vágyom mindig oda megyek. De most neked akarom ezt megmutatni, hogy milyen -fordul felém néhány pillanatra és arcán látni a boldogságot. Még a szeme is csillog. -Ha ajánlhatom, még most telefonálj, mielőtt kiérünk a városból.
-Szuper -forgatom meg a szemem, és rányomok a hívásra. Özge néhány csengés után fel is veszi.
-Szia csajszi. Azért kerestelek, mertáttam a neten, hogy mi történt a stúdióval és aggódok miattad. Hogy viselted a hírt, jól vagy? Most mihez fogtok kezdeni? Lesz így belőle szinkronos film? Mit csinálsz ma?
-Szia -köszönök sóhajtozva. Barátnőm túl van pörögve és megint folyamat beszél -Még nem tudjuk, hogy mi lesz, de most egyenlőre leáltunk. A héten szinte biztos, hogy nem fogunk haladni semmit.
-Uh nagyon sajnálom. De te jól vagy ugye?
-Igen, jól vagyok. Olyannyira, hogy ép úton vagyok a közeli folyóhoz kirándulni egyet.
-Te kirándulsz? -hallom a hangján, hogy meg van döbbenve -Mégis miért, kivel? Vagy várjunk csak. Cannal vagy fogadjunk! -röhögve mondja az utolsó mondatát. Ő is rájött, hogy ki miatt élek egy ilyen lesújtó hír után.
-Igen, Can is itt van, és vele megyek kirándulni -mondom a telefonba, s közbe fél szemmel átpillantok rá. Ő is pont rám néz felhúzott szemöldökkel, majd újra a vezetésre koncentrál.
-Akkor minden rendben, legyetek jók. Szia. Ja és végre megtörténhetne köztetek az első csók.
-Özge! -ripakodok rá, majd inkább nyugodtan elköszönök és kinyomom a telefonom. -Ne kérdezz semmit! -fordulok Can felé, aki már nyitotta a száját, de idejében rászóltam. Valószínűleg nem hallotta amit Özge mondott, de nehogy rákérdezzen, hogy miért kiabáltam így rá a legjobb barátnőmre, nem akarok hazudozni, az igazságot meg értelem szerűen nem mondhatom el.