Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
a legelső alkalom, mikor találkoztam vele, a kertünkben volt, ahol egy kis faház volt építve. ott töltöttem a szabadidőm nagy részét - vagyis mindig.
a kis kuckó tele volt plüssökkel, régi játékautókkal és babákkal. habár a babákat mindig jól elrejtettem, ugyanis a szüleim nem nézték jó szemmel, hogy lányoknak való játékkal játszom. akkor még nem értettem, hogy ez miért is nem helyes.
ebéd idő után rögvest a kis házamhoz szaladtam, mikor egy kisfiút véltem felfedezni a kertben. úgy tűnt, mintha a semmiből termett volna elő.
"szia!" üdvözöltem túlpörögve, hisz nem gyakran kerül egy kisfiú egy másik kisfiú kertjébe. "hogy hívnak? én wilhelm vagyok, de jobban szeretem, ha wille-nek szólítanak!"
a fiú csak állt, és nézett. nem szólalt meg.
"ez a faház az enyém! gyere, nézd meg mennyi játékom van. játszhatunk együtt, a szüleim úgysem bánják! sőt, szeretik ha van kivel játszanom. azt mondják hogy aki egyke, annak kellenek játszótársak." hadartam izgatottan, miközben óvatos léptekkel közeledtem felé. "az egyke egyébként azt jelenti, hogy nincs testvérem, most tanultam meg ezt a szót! ugye milyen menő?"
a kreol bőrű kisfiú még mindig ugyan ott állt, viszont egy aprócska mosoly jelent meg az arcán.
kinyitottam a faház ajtaját, majd odamentem hozzá.
"gyere bátran!" fogtam meg a kezét bátorítóan, amikor egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. melegség. ilyet még nem éreztem, új volt a számomra. rengeteg gyerekkel játszodtam már, de ezt soha nem éreztem. az új érzéstől kissé visszahátráltam. nem gondoltam bele sokat, ugyanis örültem, hogy lesz kivel játszodnom.
elindultam a faház felé, a barna fürtös fiúcska pedig jött utánam. ahogy beléptünk a házba, a fiú hirtelen bátorságot kapott. részletesen végignézte a játékaimat, és ami tetszett neki, azt meg is fogta. miután végzett, leült mellém a babzsákba, én közben meséltem a játékaimról.
"a malacka plüss a kedvencem! imádom micimackót, olyan kis aranyos mese."
a kisfiú mosolyogva ült a babzsákban. "a szüleid hagyják, hogy babázz?" kérdezte. hangja lágy volt, kíváncsi. újra elöntött a melegség.
"hát, nem igazán. ezt a babát a napköziből nyúltam le. de lopni nem szabad! ezt csak kölcsönvettem... majd visszaviszem, ha iskolás leszek. jaj, igen, a szüleim elől mindig elrakom, nem örülnének neki, hogy lányos játékkal játszom." válaszoltam, mire a kisfiú bólintott.
"nyugodtan elveheted és játszhatsz vele."
az új barátom felállt és elvette a babát. elképzeltük, hogy ő lesz egy nap svédország királynője. milyen vagány lenne!
játék közben bejött édesanyám, aki kérdőn nézett rám. "kivel beszélsz, wille?"
"találkoztam egy kisfiúval, itt ül mellettem! megmutattam neki a játékaimat." válaszoltam, majd a fiú irányába mutattam.
"de kincsem, nincs itt senki rajtad kívűl." válaszolta, majd aggódva nézett rám.
"de igen, anya! itt van! nem látod?"
"ha te mondod, wilhelm, elhiszem neked." legyintett, majd kiment a faházból.
"én nem értem! miért nem látott téged?" kérdeztem könnyes szemekkel a kisfiútól, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
"n-nem tudom." suttogta, majd felállt és felém fordult. "mennem kell, szia!"
majd egyszerűen eltűnt.
ezt a történetet rengetegszer elmeséltem a szüleimnek, de még mindig azt állítják, hogy ők nem láttak senkit.
