Kerge kor /Befejezett/

Ötödik fejezet

Első csók(ok)

Napok óta nem alszok. Napok óta hallgatom anyu kirohanásait az angol egyes és a verekedés miatt. Borzasztóan kiakadt mind a kettőn. Az a pici tény sem érdekelte, hogy nem én kezdtem a verekedést. Neki épp elég volt a szobafogsághoz, hogy visszaütöttem. Mikor pedig kihalászta az ellenőrzőmet a táskámból, még aznap este robbant a bomba. Cseppet sem kedvesen közölte, hogy tegyem le a hátsómat rendesen tanulni. Érti ő, hogy nem kedvelem a tanárt és viszont, de ez már élhetetlen. Kért időpontot Márknál. Dühösen ment el és tajtékozva jött haza, hogy legyek szíves visszafogni magam. Gőzöm sincs mit mondott anyu neki, de másnap úgy szívatott, ahogy csak bírt, én meg fogcsikorgatva tűrtem, holott legszívesebben az arcába vágtam volna a tankönyvet. Azonban engem mindez nem érdekel. Az egyetlen, ami bennem dobol az, hogy mi történik bennem? Mi ütött belém? Miért éreztem úgy magam az érintéseitől? Miért szakadt benn a levegőm? Miért zsibongott mindenem? A jó égbe már, Emil mégis csak fiú! Nem értem őt, de kiváltképp magamat. Valami a mélyben beszél hozzám, talán az igazat akarja nekem elmesélni, de én nem akarom meghallani. Akárhányszor lehunyom a szememet visszaköszönnek a bizsergető emlékek. A vérem zubogni kezd és zihálva ébredek. Úgy reszketek ilyenkor, mint ősszel a falevél, ami retteg a leeséstől. Én is remegek. Félek, mi lesz. Érzéseim annyira furák és kergék. Nem ezen kellene, hogy járjon az eszem. Hisz barátnőm van, de akárhányszor eszembe jut, elfog a kétségbeesés. Vele nem érzek így. A közelében nem kezd el mindenem tótágast állni és még Emil sem segít a helyzeten. Mindig érzem magamon barna tekintetét. Nem akarom, hogy a közelemben legyen. Félek. Nem értem magam. Az érzéseim. Minden olyan kusza, és én olyan tehetetlenül állok mindezek előtt. Szeretek Anitával lenni, de egyszerűen nem ő kell nekem. Jókat nevetünk, mikor segíteni próbálunk egymásnak, de ennyiben ki is merül az érdeklődésem felé. Sőt, már az sem izgat fel annyira, ha hozzám ér. Az annál inkább, ha csak találkozik a tekintetem Emilével és mindennek a tetejében ma vagyok tizenhat éves. Hát, gratulálok magamnak, elintéztem egy pocsék szülinapot.
Szemeimet a tükörre függesztem, amiben magamat látom, csak egy-két kék folttal kiegészítve. A bal szemem körül piros a bőr, a jobb körül kék. A szám egy kicsit felhasadt, most hegesedik, de a sebek alatt ugyanaz a törékeny, lányos senki van, mint korábban. Ez lennék én? Egy kerge, ideges kamaszfiú?
– Szépen gyógyulnak – hallom meg magam mögött valakinek a hangját. Hirtelen megpördülök a tengelyem körül, de a meggondolatlan mozgás még mindig fáj, így felszisszenek. – De úgy látom, még fáj.
– Hát jól látod – morgom oda Emilnek, de a szemeibe nem merek belenézni. Még mindig nem sikerült megemésztenem az orvosiban történteket. Egyszerűen elfordulok. Nem akarok ránézni, mert félek még jobban összezavar, de kérdeznem kell. Muszáj tudnom az egyértelműt. – Emil... – Hangom elhal. Akarom én ezt valójában?
– Hmm? – kérdez vissza, de én nem tudom megkérdezni. Mi van, ha csak én értelmeztem félre a helyzetet?
– Semmi – rázom meg a fejem. Elfordulok, de még ki sem nyitom a csapot, mikor megérzem ujjait a vállamon. Ugyanaz a szikra pattan bennem, mint az öltözőben, majd az orvosiban. A szégyen és a kétségbeesés lesz úrrá rajtam. Felemelem a kezemet, hogy eltoljam az övét, de ujjaim remegnek. Közelebb lép hozzám, szinte érzem testének melegét. Állam alá nyúl, felemeli a fejemet, így egyenesen meleg barna szemébe nézek. Mintha ő is tanácstalan lenne. Mintha nem tudná a helyzetet teljesen kezelni. A kérdés neki is a szemében vibrál, akárcsak nekem.
– Kérdezz nyugodtan – suttogja, miközben lehelete cirógatja a bőrömet, fülemet. Elkezd égni az egész testem, de ez veszélyes! Nem szabad... De olyan jó érzés, mintha a nyári, meleg szellő simogatna. Eltompul az agyam, nem érzékelek mást, csak a finom ujjakat, melyek felfedezik az arcomat. Apró, cirógató mozdulatokkal körberajzolja az arcom vonalát, ajkaimat is megsimogatja, szemhéjaimat lehunyásra kényszeríti, amit én egy szó nélkül megteszek. Nem vagyok ura önnönmagamnak. Minden csak történik akaratomon kívül. Az ujjak elkalandoznak, le a fülemhez, beletúrnak a hajamba, majd forró levegő éri a bőrömet, belőlem pedig felszakad egy sóhaj. Forró ajkak érintik meg a jobb fülcimpámat. Valami nedves ér hozzájuk, összerándul a testem, remeg a térdem, nem bírok megállni. Legszívesebben ordítanék, de a levegőm is bennakad, mikor egy finom, puha száj arcon puszil. Majd eltávolodik tőlem. Válasz nélkül, még inkább a kétségek közé taszítva engem.
Kikerekedett szemekkel meredek a tükörbe, amiben már nyoma sincs Emil alakjának. Ha az ajtó nem kattan, talán elhiszem, hogy mindez csak egy álom volt. Azonban így a valóság rám szakad. Agyam sikít, a szégyen úgy kúszik fel testemben, hogy a tükröt törném össze legszívesebben, amiben látom halovány arcomat.
– Mi történik velem? – szakad fel belőlem az első kérdés, de amilyen halknak szántam, olyan erőteljesen verik vissza az üres falak, hogy megrémülök. Az ujjak nyomát továbbra is érzem a testemen, ami felkorbácsol belül mindent. Le kell higgadnom! Ez... Nem értem, mi történik, félek. Ez vajon normális? Vagy egyáltalán normális vagyok én? Már azt sem tudom megmondani, hogy mi az. A testem egyértelműen jelez, de az agyam blokkol. Nem akarja elfogadni a valóságot.
Megpróbálok venni egy mély levegőt, de az sem segít. Azt hiszem, ki kell mennem az udvarra, úgyis ebédszünet van. Idegesen, remegő tagokkal hagyom el a mosdót. Végigsétálok a folyosón, amolyan ninjamódban, hogy ne találkozzak barátnőmmel. Csak hosszú ujjú póló van rajtam, de nem érdekel a hideg sem. Egy padhoz sétálok és leülök rá. Átölelem magam, hogy kevésbé reszkessek. Az ijesztő az egészben csupán az, hogy belül remegek jobban, nem a hidegtől.
– Mondd csak! Te miért nem tudsz csendben maradni? – csattan mögöttem egy túlságosan ismerős hang. Akaratlanul jobban átölelem mellkasomat, mert nem akarom hallani őt. – Süket vagy? – lép elém. Felnézek rá, mást nem tehetek, akármilyen gonosz is velem, nem bírok elfordulni tőle. Tekintetem találkozik zöldjeivel. Irtó dühös, szinte égetnek szemei. Érzem, hogy elvörösödök, miközben a szívem olyan vadul kezd el dörömbölni, hogy úgy érzem, megsüketülök.
– Hallak – válaszolom csendesen.
– Akkor legyél szíves ne faszkodni vele – köpi ingerülten. Nem fordítom el a fejemet, mert még dühös arcát nézni is jobb a semminél. Szép vonásai eltorzultak kicsit, de én ismerem azt az oldalát, ami mosolyog. Annyira más olyankor...annyira...megakad a gondolatom, miközben csak bámulom őt. Valami matat a mélyben...kegyetlenül rág...félelem, harag az, ami hirtelen felszínre bukik. Lélegzetem felgyorsul, küzdök az indulattal, de úgy érzem nem vagyok elég erős.
– Hagyj te is békén! – ripakodok rá. Felugrok. Magasabb nálam, de a bennem tomboló érthetetlen indulat erőt ad. – Nem érdekel mit mondott! Köpök rá! Arra is, hogy anya hozzád ment segítséget kérni! Nem kell! Így nem! – ordítottam, ahogy a bennem tomboló vihar diktálta.
– Köpsz rá? – kérdezi vissza eltorzult arccal.
– Képzeld, igen – nyögöm ki, mire az ő arca lett lángvörös. Zöld tekintetébe kiül valami, amit nem bírok értelmezni. Csak az örvénylést látom, ami szinte elnyel. Nem szól többet. Egyszerűen hátat fordít és ellépdel. Hátra sem néz, ami újra fájdalmat okoz. A szívem megsajdul. Azt mantrázza, hogy többet nem fogom már látni mosolytól ragyogó arcát, nyugodt zöld szemét, pedig úgy vágytam volna rá. Egészen addig nézem, míg el nem tűnik az ajtó mögött. Sírni szeretnék. Tombolni, vagy legalábbis utána menni megrázni vagy felpofozni, de nem tehetem. Nem vagyok már senki az életében. Esetleg egy emlék, egy halovány képkocka. Nagyot nyelek, de szinte fáj. A torkom elszorult a történtek után. Hányszor fog még nekem esni? Nem volt még elég? Miért akarja, hogy gyűlöljem őt ennyire?
Veszek egy mély levegőt. Telefonom megrezzen a zsebemben. Anita kereshet, más nem szokott. Megígértem, hogy együtt ebédelünk. Nincs mit tennem, mozdulnom kell. Így is vacakul érzem magam mellette, nemhogy, ha az ígéreteimet is megszegem. De én miért ne tehetném? – vetődik fel bennem, mikor elindulok. Még általánosba jártunk, amikor anyu nagyon beteg lett. Azt hittem, elveszítem. Rettegtem, nem bírtam aludni. Ő mellém kucorodott a padlóra, mert náluk aludtam és simogatta a hátamat. Azt suttogta, hogy semmi baj nem lesz, de én csak sírtam és azt ismételgettem mi lesz velem anyu nélkül. Ő azt felelte, hogy történjen bármi, ő velem lesz mindig. Nem hagy el. Megígéri. Azonban ezt megszegte, ami borzasztóan sajog odabenn.
– Megyünk ebédelni? – kérdezi Anita mosolyogva, mihelyst belépek az iskola épületébe.
– Bocs, de nem vagyok éhes – motyogom halkan. Ha megpróbálnék egy falatot is lenyomni a torkomon, akkor elég hamar találkoznék Vukkal.
– Mi a baj Milán? – kérdezi egy kicsit szomorúan, amin nem is csodálkozom. Megpróbáltam vele normálisan viselkedni az elmúlt napokban, de nem mindig sikerült. Néha nagyon úgy érzem, hogy el kellene neki mondanom az egészet, mielőtt túlságosan bebonyolódna a helyzet. Nem szabadna most mellettem lennie, ahhoz túl kusza minden, nem tudom, mit érzek. Kedvelem őt, de az, ahogy Emil közelít hozzám, érint, teljesen más érzés, mint az övé.
– Semmi – rázom meg a fejem. – Csak nincs étvágyam.
– Fáj valamid? – kérdezi Anita, immáron aggódva.
– Nem – felelem, holott az egész belsőm mocorog, émelygek, rosszul vagyok saját magamtól – Ha nem gond, én visszamegyek a terembe.
– Én is megyek – szegődik mellém nagy bánatomra, és még nagyobbra a kezemet is megfogja. Mindjárt sírni fogok! Nagyon bunkó lennék, ha megkérném, hogy engedje el? Nem érzem így jól magam, mindenki minket néz. Tudom, hogy én erőltettem az egészet két hete, de nem hittem volna, hogy minden ilyen fordulatot vesz. Nem hittem volna, hogy valaha is az lesz a vágyam, hogy Emil megcsókoljon... Jesszusom! Én ezt akartam a mosdóban? De vajon miért nem tette meg?... Ajaj, azt hiszem nagyobb a baj, mint gondoltam. De ha én azt akartam, hogy ő megcsókoljon, én meleg lennék? Csillának mégis igaza lenne... Nem! Csillának nincs igaza. Nem vagyok buzi, esetleg meleg... Mintha a kettő nem ugyanaz lenne... Á, elegem van, kérem vissza a régi, kergekór mentes életemet. És nem vagyok meleg! Ez csak amolyan tinédzser kori hülyeség. Ki fogom heverni. De vajon hány velem egykorú fiú kívánja egy másik srác csókját?
– Nézz az orrod elé, kis szerencsétlen! – ráz fel egy borzasztóan kedves hang, de amilyen lelki állapotban vagyok, még megtépem a kis kurváját.
– Kerülj ki! – morgom vissza. – Vagy már annyi agysejted sincs, hogy ezt megtedd? – kérdezem gúnyosan, valakin ki akarom tölteni a dühömet, erre Csilla tökéletes.
– Fogd be a szádat kis taknyos! – szólal meg mellette Adri. Felnézek rá. Zöld szeme feketévé színeződött, füle vörösödni kezd, ahogy mindig, ha elfojtott valami indulatot.
– Igazán abbahagyhatnád a sértegetését! – csattan fel Anita. Ilyen nincs! Minden lány ilyen, vagy csak, akit én ismerek? Ki a franc kérte rá, hogy segítsen? Ok, együtt járunk, de nem kéne állandóan szemetebbnél szemetebb helyzetekbe hoznia!
– Nocsak, Milán, egy kislány véd meg? – gúnyolódik Adri. Tekintete még bele is csillan ebbe. Érzem, hogy nem jöhetek ki ebből a helyzetből jól.
– Most már legalább tudjuk, hogy náluk ki hordja a nadrágot – kacag fel élesen Csilla, amiről akaratlanul is Szörnyella jut eszembe.
– Gyenge poén volt, ami meg téged illet... – fordulok Adrihoz. – ... Cseszd meg! – Egy rántással magam után húzom Anitát. Nem érdekel, hogy fájt-e neki, de én nem óhajtom ezt az egészet folytatni. Adri dugja Csillát. Nem érdekel, de aztán ne csodálkozzon, ha az egész suli rajta fog röhögni. Tulajdonképpen meg is érdemli, ha ennyire rövidlátó. Pukkadjon meg! Csak ne fájna ilyen rohadtul.
– Hé, Milán! – szól utánam Adri, de én vissza sem fordulok. Arra sem érdemes, hogy hozzá szóljak. – Akármi is történik, csak egy éretlen gyerek maradsz mindig, aki szarik mindenre – fejti ki a véleményét, nem túl hangosan, és nem gúnyosan. Mintha a hangjába egy kis szomorúság is vegyült volna. Nem! Az ki van zárva! Ő nem képes lelkiismeret furdalásra.
– Milán! – szól Anita, de engem nem érdekel. – MILÁN! – emeli fel a hangját.
– Mi van? – fordulok felé hirtelen, mire ő egy mozdulattal átöleli a nyakamat és ajkait az enyéimre tapasztja. Érzem a leheletét, ami a számba áramlik, be szeretne jutni. Kérleli némán ajkaimat, hogy nyíljanak meg, de én nem tudom megtenni, így konokul zárva tartom őket. Azt mondják az első csókról, hogy pocsék, de hogy őszinte legyek, szerintem gusztustalan.
Mivel nem vagyok hajlandó válaszolni a nyelve hívogatására, elenged és furán mered rám, ahogy azok az emberek is, akik épp arra járnak.
– Gratula Milán, nagy vagy! Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnél. Hagyni, hogy egy lány kezdeményezzen, szánalmas – hallom Adri megvető hangját. A gúny, ami árad belőle már nekem is sok. Nem tettem semmi rosszat mégis mindenki rajtam torol. Megfordulok a tengelyem körül, a hirtelen mozdulat még mindig fáj, de nem érdekel. Elindulok felé. Nem látok mást, csak őt, és a szemeit. A zöld szemek felcsillannak, halk kacagást hallok, de mindent eltörpít az, hogy fájdalmat akarok okozni neki. Életemben először azt szeretném, hogy szenvedjen, miattam sajogjon neki valami nagyon. Néhány lépés után odaérek, ő csak megvetően néz rám. Nem tudja, mit akarok, de én igen. Nem számít erre, így két hatalmas pofon zengi be a folyosót, amit neki osztok ki.
Szaporán veszem a levegőt, miközben ő döbbenten mered rám. Talán fel sem fogta mi történt, de nem várom meg, hogy leessen neki, mert többel kötöm be. Otthagyom a piros arcú Adrit és a döbbenten tátogó tyúkot. Elsétálok Anita mellett, ki az udvarra. Szarom le milyen óra lesz, nem érdekel. Távol akarok maradni Anitától, Adritól, mindenkitől.
Még mindig dühösen csörtetek át az udvaron, a szél csípi az arcomat, de lehűt. Felfogom mit tettem. Megütöttem őt féktelen dühömben. Felrémlik a csillogó szempár, amit láttam, közvetlenül az ütés előtt, de megrázom a fejem, nem akarok rá emlékezni, mint ahogy arra sem, hogy megkaptam az első csókom.
A két épület közé vonulok, ahol a szél nem fúj. Kicsire kuporodom, hogy ne fázzak. A könnyeim kikívánkoznak, utálom ezt az egész helyzetet. Most már minden a feje tetejére állt, Anitának nem csókoltam vissza, mert undorító volt... Fúj... Ne értse félre senki. Nem volt Anita szája büdös vagy hasonló, csak egyszerűen ez az egész természetellenesnek tűnik. Olyan érzés volt, mintha a fogorvosnál, ahová utálok járni, megpróbálták volna erőszakosan a szádba nyomkodni a tükröt...brrr... Kiráz a hideg. Amennyire akartam másfél hete ezt a csókot, most azt kívánom, bár meg se történt volna. Csókolt volna meg inkább Emil... Jesszusom! Az a focistapalánta teljesen elvette az eszem. Még most is belepirulok az érintésébe és jóleső melegség szalad végig a testemen, ha erre gondolok. Nem, mielőtt még akárkinek is valami eszement ötlete támadna, nem vagyok szerelmes. Ez, azt hiszem, egyszerű vágy. A testem kívánja az érintést, egy másik test közelségét, de nem egy lányét. Nem tudom, miért érzem ezt, de ez van. Nem bírom elnyomni, de bele sem akarok nyugodni. Valahogy nincs kedvem, életem végéig bujkálni mindenki elől.
Sóhajtva hunyom le a szemeimet. A zúgó szél elhal, az agyam tompulni kezd, egyre láthatóbban, egyre fényesebben rajzolódik ki előttem egy zöld szempár, ami most búsan tekint rám. Ismerem. Láttam már, de nem tudom hol. Eddig mindig mosolyogtak, de most fénytelenek, egyedül az a néhány könnycsepp csillan meg bennük, amelyek kibuggyannak. Bántottalak? Nem akartam. Megsértettelek? Ne sírj! Nem tudom ki vagy, de hagyj békén, mert már így is van elég bajom. A könnycseppek kicsordulnak, hatalmas, szívbemarkoló hanggal esnek a mélybe, majd felriadok mikor két hatalmas pofon csattan.
– Basszus! Mi a jó franc volt ez? – kérdezem zihálva, de már nem is emlékszem mi volt az álomban. Talán nem is baj, mert még kuszább lenne minden. Kezdek becsavarodni. Sírni lenne kedvem, de fáradt vagyok. Be sem akarok menni, mert akkor beszélnem kellene Anitával és bocsánatot kellene kérnem Adritól is... Na, azt már nem! Pukkadjon meg!
Egy határozott mozdulattal felállok, de a hátamon lévő kék folt még mindig baromira fáj, így felnyögök. Fázom, úgyhogy bemegyek. Megvárom az óra végét, majd megkérem szépen az oszifőt, hogy engedjen haza.
Ezzel a tervvel indulok vissza a suliba. A folyosón néma csend fogad, már becsengettek, nekem most elméletben irodalom órám lenne, de kicsit sem izgat. Egyenesen a mosdóba veszem az utat, pedig nem kellene, mert kínos emlékek fűződnek hozzá. Ám ez az egyetlen hely, ahol megvárhatom az óra végét, anélkül, hogy valaki hülye kérdéseket tenne fel.
Mikor beérek a mosdóba, egyenesen a tükörhöz sétálok. Hála a jó égnek, nem túl feltűnőek a sebeim. A számon a seb ismét felszakadt és szivárogni kezdett belőle a vér. Hüvelykujjammal letörlöm, de újabb csepp serken az elevenen lüktető sebhelyen.
Halk nyikorgással nyílik az ajtó. Eddig fel sem tűnt soha, hogy csinál ilyet, de a néma csöndben, szinte fülsiketítő. Meg is ijeszt, így arra fordulok, de azonnal hátrálni is kezdek. Egészen a falig, mert nem akarom magam újra összeveretni, ugyanis Ben áll előttem. Kék szemeit az enyéimbe fúrja. Most nem cikáznak benne a düh villámai, de tulajdonképpen, nem is mutatnak semmit. Valahogy nekem ez se tetszik. Mondanom kellene valamit, de a félelem lebénít. Elfojtja a hangomat, most nincs menekvés. Nincs itt Emil, hogy megvédjen. Simán laposra verhet, ha akar.
Lép egyet felém, ami visszhangzik, pattog a fehér csempéken, csak hogy még jobban rám jöjjön a frász. Arcizmai meg se rándulnak.
– Félsz tőlem? – kérdezi halkan, ami szintén felerősödik. Á, nem, nem félek, csak úgy spontánban reszketek, mint a kocsonya.
Még közelebb lép, miközben én megpróbálok eggyé válni a fallal, de ennél jobban nem tudok belepasszírozódni, mert rohadtul fáj a hátam.
Egy féllépésnyire áll meg előttem, a szemei megvillannak, de nem a dühtől. Valami más dobol a mélyben, de már annyira kavarog bennem minden, hogy nem bírom felfogni rezzenéseit. Arcát figyelem, keskeny állát, lágy arcélét. Barna haja kék szemébe lóg, orra pici, hiányzik róla a szemüveg, amiben már láttam párszor. Nagyon jól áll neki a drótkeret...mi az isten folyik bennem? Én most komolyan végigmértem? Az egész testem megremeg. Érzem, hogy a térdeim nem fogják sokáig bírni a félelem és a furcsa érzés gyomorremegtető kínjait.
Közelebb lép hozzám, így kéksége is közelebb kerül hozzám. Aranyfonalak táncolnak a tiszta égen, szinte vibrálnak, amitől nyelnem kell egy hatalmasat. Valami a mélyben megszólal. Elnyomja a rettegést, amit a korábbi verés okozott. Látni szeretném, ahogy az izzó szálak tündökléssé válnak.
Kezeit megtámasztja a fejem mellett. Közelebb hajol hozzám. Érzem a parfümjét, aminek édes illata végigborzongat. Egyfolytában a szemeimbe néz, megpróbál rabul ejteni, ami jelentem, sikerült. Úgy tekernek körbe belül az arany zsinórok, hogy moccanni sem merek. Képtelen vagyok védekezni, elfutni. Ő irányít én meg tűröm azt, ami lesz.
Lehelete az arcomat cirógatja. Testem felhevül, arcomba szökik a forróság. Óvatos mozdulattal végigcirógat ajkaimon. Nem ellenkezem. Résnyire nyitom őket, melyeken egy lágy sóhaj csúszik ki, majd puha ajkak tapadnak az enyéimre. A szemeim tágra nyílnak. Látom még villanni a kék szempárt, majd lecsukódnak. Én sem tudok ellenállni, lehunyom pilláimat, hogy átadjam magam, a becézgető nyelvnek.
Óvatos, lassú mozdulatokkal fedezi fel a számat. Végigsimogatja fogsoromat, megérinti nyelvem, mire összerándul a testem, de nem bírok tőle elválni. Bátortalanul mozdítom meg a nyelvem, hogy viszonozzam a felkérését. Ő azonnal kap az alkalmon, magával ránt a mélybe. Elmélyíti a csókot, levegőt sem bírok venni. Az egész testem felhevül. Égek, mint a rongy, de nem érdekel. Akarom, hogy csókoljon, ne engedjen el, mégis megteszi.
A szemeim azonnal felnyílnak, ahogy a puha ajkak távolabb kerülnek tőlem. Szám lüktet, szívem olyan vadul dobban, hogy azt hiszem, kiugrik a helyéről. Ő is csak néz rám, tanácstalanul. Ő sem érti mi történik jelenleg köztünk. Nincs értelme semminek, sem múltnak, sem jelennek. Nem értem a tetteit. Nem értem, mit miért tesz, de ugyanúgy magamat sem. Remeg az ujjam. Érinteni akarom. Újra szeretném azt a gyomorremegtető érzést, mint pár másodperccel ezelőtt.
– Én... – kezdi rekedten, azonban nem hagyom, hogy a mondatot befejezze. Nem tudom, hogy miért és azt sem értem hogyan jutott az agyam idáig, de egy hirtelen mozdulattal, a pólójánál fogva magamhoz rántom, és számat az övére tapasztom. Döbbent nyögés hagyja el ajkait, de viszonozza kirohanásomat. Újra érezni akarom! Újra meggyőződni arról, hogy én vagyok a kerge. Én vagyok az, aki másképp működik. És jött a láng. Jött a perzselés. A heves érzések. A gyomorremegés. Nem izgatott mi történt korábban. Az sem, hogy hol is vagyunk pontosan. Abszolút hidegen hagyott mi lesz holnap. A jelenben akartam lenni, ezeket a pillanatokat megélni. Égni. Érezni. Vágyakozni. Rájönni, hogy ki is vagyok én.
Karjaimat a nyaka köré fonom, egy kicsit lábujjhegyre állok, hogy elérjem. Az ő kezei derekam köré csúsznak. Magához húz, testünk összeér. Érzem a szívdobogását, ami ugyanolyan heves, mint az enyém. Elveszünk egymásban. Megszűnik a külvilág. Test a testhez ér. Kikapcsolna az agyam, de még egy utolsó mondat felvillan, mielőtt kialudna teljesen a fény. Mégpedig; Mi történik velem?

‐-‐-------------------------------------------------------------------------Sziasztok! Mondtam én, hogy nem bánok kesztyűs kézzel Milánnal sem. Ő volt az " első áldozatom", akit nyúztam hosszú-hosszú részeken át :)