Kerge kor /Befejezett/

Negyvenötödik fejezet

Igazságok napja

– Azt a kib...
– Be ne fejezd! – dugja be a fejét Tivadar a fürdőszobába, miközben én a véremet itatom egy vattakoronggal. Megvágtam magam, annyira ideges vagyok. Későn értem haza. Szerencsére Benék nem bánták, hogy ott voltam. Anita is átszaladt. Társasoztunk, beszélgettünk, kerültük az Adri témát. Ő rám sem hederített, mikor beléptem a szobába. Olvasott, mintha ott sem lettem volna. A szívem majd beleszakadt. Szívem szerint felképeltem volna, de türtőztettem magam. Zuhanyzás után hátat fordítottam neki és csak bámultam a falat. Az érzések őrületes tempóban cikáztak bennem. Hol ordítani vágytam, hol toporzékolni. Azonban ő nem szólt hozzám. Úgy éreztem, hogy már nincs mit beszélnünk, hisz világos volt. Így már nem kellek neki.  – Ki tanított borotválkozni? – kérdezi érdeklődve.
– Senki – felelem. Nem rég álltam rá és nem igazán kérdeztem meg, hogy hogyan kell.
– Rosszul csinálod. Na, gyere – áll be mögém Tivadar és a kezébe veszi a borotvát. – Rettentően sokat nőttél, már magasabb vagy nálam – mosolyogja a tükörbe, miközben a kezemet irányítja, hogy hogyan kell rendesen megborotválkozni. Szívem elfacsarodik, ahogy nézem a tükörben a férfit, aki azóta az életem része, mióta az eszemet tudom. Ha másképp történik minden, talán most apukám, – vagy a gondolatra is nagyot nyelek – a bátyám tanítaná ezt meg nekem.

– Köszi – mondom, miközben letakarítom a félrekent habot.
– Mi rág belül, Milán? – kérdezi halkan a tükörben engem nézve. Tekintete aggódó. Látom rajta, hogy jó ideje türtőzteti magát, hogy feltegye a kérdést. – Hetek óta látszik rajtad, hogy valamin gondolkodsz nagyon. – Próbálok ártatlanul nézni rá, hogy nincs semmi baj, de nem igazán megy. Szívem dobbanásainak engedelmeskedett a mimikám. – Tanár vagyok, ne feledd, ezer meg egy gyereket láttam már. Nem versz át.
– Kicsit hazudtam tegnap – sóhajtom. – Van valakim, vagy is nem tudom. Bonyolult. – Fordulok meg. Ő leül a kád szélére és felnéz rám.
– Erre már egy ideje rájöttünk – mosolyogja. – Mi nem kerek?
– Olyat vár tőlem, ami csak az ő kicsi fejében létezik – fakadok ki. Valaki adjon választ, hogy milyen viselkedés ez egy embertől, mert nekem fogalmam sincs. – Teljesíthetetlen, kiakasztó, ha bele döglök sem tudom megvalósítani azt.

– Nem is neked kell – rázza meg a fejét. – Mesélek neked valamit – mosolyog. – Annak idején volt egy forgatókönyv a fejemben, főleg miután felvettek egyetemre. Elvégzem. Elkezdek dolgozni. Megismerkedem valakivel. Felépítjük az életünket, összeházasodunk és gyerekeink lesznek. Nem tagadom, mert nincs mit szégyelnem. Volt pár kapcsolatom, de mind véget ért az irreális kép miatt a fejemben. Igazából rögeszmésen ragaszkodtam ehhez, míg szerelmes nem lettem. Elkezdtem itthon tanítani és az év elején megismerkedtem az új iskolatitkárral. – Oh, Emese abban az évben került az iskolába, mikor Tivadar. – Kedves volt, kedveltem, aztán jött a hideg zuhany, hogy van egy kisfia. Ez abszolút nem fért bele abba, amit én elképzeltem. Fel akartam hagyni az egésszel, de valami motoszkált a fejemben folyamatosan. Elhívtam vacsorázni, majd még egyszer, majd még egyszer – nosztalgiázik. – Végül megismertem a kisfiát, akire történetesen a szomszéd kisfiú fel volt matricázódva. – A szívem nagyot dobban, emlékeztet arra, ami épp borzolja az idegeimet. – Menekülhettem volna, mert teljesen más volt a szituáció, mint az elképzelés. De! Nem tettem, mert közben beleszerettem Emesébe. Vállaltam őt gyerekestől. Vállaltam később, hogy hozzá cuccolok és csak utána jött az esküvő. Szép dolog, ha az embernek vannak álmai, vágyai, elképzelései és ragaszkodik hozzájuk. Azonban a szerelem némely esetben döntés kérdése is. Nem a te feladatod rábírni, hogy változzon. Az övé, hogy ésszel elfogadja a megmásíthatatlant. Sokáig eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha kilépek a kapcsolatból. Míg egy napon az a kisfiú apának hívott. – Irtó büszke erre. Imádja Adrit, mindent megtenne érte és az érzés kölcsönös. Adri mindig apjaként szerette, még ha most kicsit mosolyszünet is van köztük. – Ez az ő döntése, csak ő maga tudja képes-e téged elfogadni úgy, ahogy vagy.