Kerge kor /Befejezett/

Huszonhetedik fejezet 18+

 Egy kellemes nap

– Nagyanyád mennyire akadna ki, ha ezt tudná? – érdeklődik Dénes, a nedves hajamat birizgálva, miközben a fejemet meztelen mellkasán nyugtatom. Jó érzés a szívdobogását hallgatni, amely nem is olyan régen igen szapora volt még. A tudat, hogy én adtam ezt neki, igen kellemesen érintett.

– Hát, azután, hogy anya tizenhét évesen teherbe esett, lehet, hogy nem ütné nagyon tarkón őket – felelem lehunyt szemmel, mert élveztem az érintéseit. Eltelt már pár nap az első óta és be kell valljam, annyira nem töltöttük haszontalanul az időt. Vágytam rá minden alkalommal. Olyan volt, mintha eddig elfojtottam volna magamban az érzést, az óhajt egy másik test után. Mert ez sem több, sem kevesebb puszta vágynál. Ő sem gondolja másképp, érzem minden rezzenéséből, de valahogy nem is érdekel. Azokban a percekben, míg vele vagyok, őt ölelem, nekem adja érintéseit, gondolataim nem cikáznak, nem járnak máshol. Valahol tudom, hogy ami köztünk van az fizikális síkon mozog, de valahogy nem érdekel. Forró az ölelése úgy érzem, hogy kellek valakinek. Nem érzem magam annyira egyedül és ő sincs bezárva gondolatai börtönébe. Kinyitott felém, amit fenemód élvezek. Annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet, azonban az éjszakák így is pokoli nehezek. Olyankor, mikor az agyam nyugovóra térne újra és újra felrémlik bennem, hogy mennyire másabb lenne azzal, akit szeretek. A sötét plafont bámulva keresem az illatát, a neszeit, de nem találom. Annyira furcsa, hogy nincs egy karnyújtásnyi távolságra. Az agyam tudja, hogy felejtenem kellene, de a szívem nem tud. Ha lenne rá mód én kaparnám ki onnan, akár a tíz ujjammal, de nem lehet.

Közelebb húzódok Déneshez, ujjaimmal hasát kezdem simogatni. Apró sóhaj hagyja el a száját. Elmosolyodok és határozottabb mozdulatokkal kutakodok tovább.

– Milán – szól rám határozottan. –, azért kimászhatnánk az ágyból kicsit – jegyzi meg nevetve. – Értem én, hogy új meg élvezed, de azért hagyhatnál enni vagy épp fürödni.

– Nem akarok – felelem határozottan. – Túl jó.

– Egy kanos kamasz vagy – állapítja meg röhögve. Igaza van, az vagyok. Amíg nem tudtam, hogy milyen, nem is vágyhattam rá. Most viszont olthatatlan zsibongás feszíti a testemet. Akarom őt és ezt ujjaim finom játékával hozom a tudtára. Úgy érintem, mint a napsugár a réti virágok fejét, finoman, hogy ne tudjon visszakozni. Ajkaimmal mellkasát érintem, egy picit még nedves, de annyira ez nem zavar. Bőre forró, hívogat és én menni akarok. Egy leheletnyi gyönyör és pár feledtető perc, amit most újra szeretnék.

– Tudom, hogy az vagyok – érintgetem tovább. Hozzásimulok, hogy értse, igen is most egyedül arra tudok gondolni, hogy újra szeressen. Végigsiklok hasán, combjain. Érzem a kisujjam érintésével, hogy őt sem hagytam hidegen. Szívverése felgyorsul, levegővétele kapkodóvá válik, ahogy szisztematikusan érintem újra és újra.

– A nemet nem fogadod el, ugye? – kérdezi nyögve, miközben kezemmel férfiassága körül kezdek el ólálkodni.

– Elég nehéz lenne, ezt érezve – simítottam végig merevedésén, majd fentebb emelkedek, hogy csókokat lehelhessek mellkasára. Érzem a bennem zizegő vágyat, szinte szétfeszít. Akarom őt újra, és megélni a végső pillanatot. Ő sem kérlel tovább, tarkómra fog, némán kér, hogy számat az övének adjam. Fentebb tápászkodok, végigfekszek rajta, és számat az övére simítom. A testem felhevül, úgy parázslik mindenem, hogy úgy érzem porrá égek egy perc alatt. Hozzá simulok, érezni akarom, át akarom magam adni neki újra és újra.

– Imádom a vehemenciádat – motyogja számba. Vigyorogva emelkedek feljebb és helyezkedek el a csípőjén úgy, hogy mindent elérjek. A szemébe nézve kezdem magunkat simogatni. Tekintete elsötétedik, szinte tátongó mélységgé változik, amibe belenézve úgy érzem el akar nyelni.