Kerge kor /Befejezett/

Huszonkettedik fejezet

 Meglepetések napja

Annyira fájt ismét. Annyira hasogatott, amit az ikrek újra feltéptek bennem. Ott a kövön ülve sírtam halkan. Újra eszembe jutott, hogy amire vágyok, az soha nem teljesülhet. Nem kellek neki még barátként sem. Miért dobog hát érte reménytelenül a szívem? Miért várok még mindig arra, hogy a vihar elüljön és a napsugarak újra rám mosolyogjanak? Eldobott. Megalázott számtalanszor, még sem bírom utálni őt, pedig annyira szeretném. Ha lehetne kitépném magamból ezt az egészet és hozzá vágnám, hogy tartsa meg, nekem nem kell. Tőle nem. Bárki mástól szívesen fogadnám. Örülnék neki, hogy a szívem megremeg valakiért, de én olyanért dobbanok újra és újra, akinek a létezésem csak teher. Lehetett volna másképp talán. Lehettem volna jobb barát. Mi történhetett, ami elvitte ezt az egészet egy rossz irányba? A mostani helyzettől bármi jobb lenne. Inkább sorvadoznék a viszonzatlanság súlya alatt, mint hogy azt lássam, hogyan tipor sárba másfél évtizedet. Táncol rajta. Újra és újra belém rúg és nem értem miért. Szeretném, ha vége lenne és végre a felejtés útjára léphetnék. Én vajon képes leszek rá? Ha eddig nem bírtam kitörölni magamból, fog egyáltalán sikerülni? Őt, akivel születésed óta össze vagytok nőve ki lehet kaparni magadból? Nem tudom, de én szeretném, mert fáj. Élnem fáj néha, mikor tekintetében tombol a vihar.

Letelt már a szobafogság. Úgy menekültem előle, mintha fertőző beteg lenne. Végül is az. Minden szava rombol, minden szava a lelkemben okoz fájdalmat.

– Oda kellene menned hozzá – piszkál Anita azonnal, mihelyst lehuppan mellém sz udvaron. Mióta bevallottam neki az érzéseimet, azóta ezt csinálja. Tény, hogy igaza van abban, hogy struccpolitikát folytatok. Nehezemre esik kimondani, hogy ennyi volt, nem tudom úgy folytatni, ahogy elkezdtük. Nem akarok Emiltől se semmit, mind a ketten kellőképpen sebzettek, nincs szükségem az ő terhükre is. Elég a sajátomat cipelnem, de rettegek. Nem akarok újabb barátokat elveszíteni.

– Melyikhez? – kérdezem kicsit gúnyosan. Szép, tavaszi nap van, egy padon ülünk Anitával az iskola udvarán. Mindenkit kicsalt a jó idő, de az én lelkemnek abszolút nem okoz boldogságot a lágyan melengető napocska.

– Igazából mindhármukhoz – feleli nyugodtan.

– Könnyű azt mondani – morgom. – Ben oké, tartozom neki ennyivel. Rengeteg dolgon segített át a hetek alatt. Emillel kicsit elkapkodtuk ezt az egészet, de ezt ő is tudja. Elég csak ránéznem. – Még élénken él bennem, hogyan kérlel, hogy ne hagyjam egyedül. Csak egy kis meleget, szeretetet adjak neki. Nem szeretném újra, mert sem neki, sem nekem nem tesz igazán jót egy-egy ilyen kaland. – Egy azonban biztos, ha hat ökrös szekérrel vonszolnának, hozzá akkor sem mennék oda – bökök tőlem balra, ahol egy padon Adri ül Emillel és a többi barátjával. – Nem kérek tőle elnézést és nem fogok könyörögni azért sem, hogy érezzen másképp – mondom határozottan.

– Ezt végre is tudod hajtani, vagy csak mondod? – kérdezi felvont szemöldökkel barátnőm.

– Értem, amit mondasz és elfogadom, de szőnyeg alá akarod söpörni, amit érzel? – hajol közelebb, hogy csak én halljam, amit kérdez. – Veszteni már nem nagyon tudsz semmit.

– Igen, őt már nem veszíthetem el – hajtom a fejem a vállára, kezemet az ő kezében nyugtatom. Jólesik így ülni. – Szeptemberben elmegy a fővárosba tanulni, el fogom felejteni. – Inkább magamat győzködöm, mint őt. – Utána tiszta lappal kezdek és szépen, lassan beadagolom a környezetemnek, ki is vagyok én valójában.

– Jaj, Milán, tudod, hogy ez nem lesz olyan egyszerű – sóhajtja. – Mármint a felejtés. A többivel szerintem nem lesz gond. Akik szeretnek, mindenhogy szeretnek. – Anyu is mindig ezt mondja és csak remélem, hogy igaza van.