Kerge kor /Befejezett/

Harmincadik fejezet

Egy váratlan esemény

Sokat járt a fejemben éjjel, hogy vissza kellene szökni nagyiékhoz és ott élni tovább az életemet. Biztos voltam benne, hogy anyut is át tudnánk szállíttatni az ottani kórházba. Közel lennének anya szülei, Adri meg Márk pedig kellőképpen távol. Talán képes lennék felejteni, vagy esetleg mélyebb kapcsolatot kiépíteni Dénessel. Ezen kattogtam fél éjjel, miközben a fájdalmas szusszanásokat hallgattam. Reggel csak álltam a szekrényem előtt és néztem a ruháimat. Csak pár mozdulat lett volna, hogy világgá szaladjak. Azonban valami nem engedett. Az a valami azonnal a nyakamba vetette magát, ahogy beléptem az iskola kapuján.

– Végre – sikít fel élesen barátnőm, miközben belém csimpaszkodik. Érzem a mozdulataiból, hogy nagyon hiányoztam neki. Azonban a reakcióját így is soknak tartom, lévén, hogy sokan felénk fordultak a hangjára hirtelen. Van, aki felvont szemöldökkel néz ránk. Van, aki ellágyult tekintettel. Pff, ha ezek után azt hittem, hogy csak úgy „szakíthatok" vele. Azt hiszem, tévedtem.

– Én is örülök – mondom. A kapuban Emil és Ben tűnnek fel, akik szélesen vigyorogva intenek, miközben én kezdem a helyzetet egyre frusztrálóbbnak találni.

– Szia! – köszönnek kórusban, mikor hozzánk érnek. Annyira jó rájuk nézni. Hiányoztak nagyon.

– Jó a hajad – jegyzi meg Ben. Emil pedig körbesétál, ami lássuk be az elmúlt hónapok után kissé frusztrál. Érzem, ahogy a tarkóm forrósodni kezd. Tabunak számít nekem, mert Bennel jár, de piszkosul jólesik, hogy egy másik meleg srác mér végig és bólogat elismerően.

– Jó divat tanácsadód volt – mosolyogja, mire én vörösödni kezdek. Direkt kerülöm Ben és Anita tekintetét is. – Gratulálok neki – vigyorogja. – De most megyek, megkeresem életem jelenlegi megkeserítőjét, aki a legjobb barát címét viseli – sóhajtja. – Nem normális – bukik ki belőle. Felvonom a szemöldökömet és az egyetértek vele tekintettel nyugtázom a megjegyzését. Szerintem már ember nincs a Földön, aki azt az idiótát értené. – Ben, majd hívlak – villant kedves mosolyt, mire Ben szeme megcsillan. A szerelem, ami újra tanyát vert lelkébe, gyönyörűvé teszi szemének szikrázását.

– Oké – bólint a nevezett. Alig bírja kivárni, hogy párja hallótávolságon kívülre érjen. – Na, mesélj csak – vigyorogja. Jaj, de tudtam, hogy ezt nem úszom meg. A két hét alatt kerültem a Dénes témát, de biztos vagyok benne, hogy ők ketten beszélgettek róla.

– Nincs mit – vonom meg a vállam, de a fülem iszonyúan égni kezd és elfordulok, csak hogy ne kelljen barátaimra nézni.

– Tudod kinek meséled ezt be – veszi a lapot Anita is. Hihetetlen mennyire összehangolódtak. Főleg, ha rólam van szó. Kellett nekem összeereszteni őket.

– Nem úgy van, ahogy ti gondoljátok – motyogom zavartan. Na, megint elérték, hogy kibukjon belőlem minden. Veszélyes páros.

– Honnan tudod hogyan gondoljuk? – értetlenkedik Anita.

– Pontosan tudom, hogy te – jól megnyomom a szót, miközben a szemébe nézek –, hogyan gondolod.

– Oh, így már értem – vigyorog Anita.

– Én is – kontráz rá Ben.

– Egy nagyon csúnya dolog jutott most eszembe – Konkrétan a csesszétek meg. –, de próbálok kulturált maradni. Igen és igen – bólintok oda mind a kettőjüknek. –, de nem szeretnék beszélni róla. – Alig fejezem be a mondatot, csörög a telefonom. Dénes az. Komolyan, mintha összebeszéltek volna ellenem. Kicsit távolabb sétálok.