Kerge kor /Befejezett/

Harminckettedik fejezet

 Egy kavics a mélybe

A következő napok eléggé nyomottra sikerültek. Emil nem akart békén hagyni, kerülgettem állandóan a folyosón. Valahol megértettem, hogy velem akart mindig beszélgetni, mert párja nem hajlandó rá. Nem értette meg, hogy a titok, amit Ben őriz nem az enyém. Ha majd el akarja mondani, elfogja. Csakhogy barátomnak eszébe sem volt. Sajnáltam Emilt, mert tényleg látszott rajta az ijedelem, hogy Ben nem hajlandó még csak rá se nézni. Az iskolát is kerüli, ha tehette. Akkor sem engedi be, ha elmegy hozzá. Nyomatékosan kértem Bent azután, hogy egy délutánon át ázott Emil a kapujuk előtt, hogy beszéljék át, de kategorikusan elutasította ezt. Tudtam, hogy szereti és azt is, hogy a szívében őrült játékot futnak az érzések. Szeretne vele lenni, maga mögött hagyni az egészet, de mégis benne motoz, hogy mi történne, ha ennél komolyabb baja lenne. Túl mélyen érintette, ami szeptemberben történt, talán kicsit bele is szakadt. Nem bírta elengedni. Akkor én Adrit hogyan tudnám? A barátságunkat? Az érte hevesen dobogó érzéseimet? Nem lesz kiút ebből? Ő bennem fog élni mindig, mint elveszített barát és soha be nem teljesedett vágy? Lehet így élni? A józan ész azt diktálja, hogy igen, hisz anya is tud évek óta, de ha a szívemet hallgatom, csak azt érzem, hogy ebből soha ki nem mászok.

Át kell gondolnia, hogy Emillel merre tovább. Valahogy könnyebbnek gondolta az egészet, de ez az esemény kissé kirángatta a rózsaszín ködből. Ha nem őt kerülgettem, akkor a lányokat. Ha Ben velem volt, szakadt a röhögéstől, ami látszott, hogy jólesik neki, így kicsit még túl is dramatizáltam a helyzetet. Utálom ezt az egészet, de érte még erre is képes vagyok. Sokat hívott, járt át hozzánk, ami megnehezítette a dolgomat. Tanulnom kellett volna, mert nem akartam kiesni a klubból, ami óhatatlanul a fejem fölött lebegett az angol miatt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom magam és hátha kicsikarhatom a kettest, de ezt olyan undorítónak éreztem. Nem tudtam letisztázni magamban, hogy van-e elegendő lelki erőm ehhez. Ér-e annyit a klub, hogy megtegyem. Csütörtökön, utolsó óráig halogattam a dolgot, miután túléltem több kirohanását is a héten. Elhatároztam, hogy megvárom mit lép és úgy reagálok. Egész bensőm forgott, hányni akartam, de az élet megkönyörült rajtam. Egy kilencedikes lányt is rásóztak. Na, hozzá képest én perfekt vagyok angolból. Megmenekültem, de hogy ő milyen dühös volt? Az szavakkal leírhatatlan, a lány tíz perc után sírva fakadt, ő még tovább szadizta. Mikor a védelmére keltem, velem is genya volt. Végül harminc perc gyötrelem után a lány zokogva elrohant. Lépésre nem adtam neki lehetőséget, elküldtem pont oda, ahová mindenki gondolja. Nem, nem éri meg a klub, hogy ezt a szemétséget végignézzem, vagy esetleg önszántamból megtegyem. Tudom, hogy kihúztam a gyufát megint és hogy nincs kegyelem tovább.

Alig vártam, hogy hétvége legyen. Szombaton négykor keltem, lefutottam négy kilométert, gyors zuhanyt ejtettem meg, majd befaltam a reggelit és már rohantam is az uszodába, kivételesen reggel. Addig úsztam, míg csak bírtam.

– Nagyon ügyes! – kiált át a hálón Péter. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok. Órák óta tart az edzés, lassan dél van. – Ritka tehetséges vagy. Rövid időn belül sokat fejlődtél. Játssz így huszadikán és nem lesz gond – veregeti meg a vállamat. Kimerültem.

– Köszi – sóhajtom. –, de hiába. Angolból meg fogok bukni.

– Nincs már remény? – kérdezi lehangoltan. Leülök a salakra.

– Nem igazán – felelem. – Osztályismétlés lesz belőle. A jelenlegi kilencedik évfolyamot nem ő tanítja, meg szerintem főnyelvet váltok.

– Valamit nem értek: minden tárgyból jól állsz, a német is egészen jól megy, kizárt, hogy az angol ne menjen – rázza a fejét és lehuppan mellém.