Kerge kor /Befejezett/

Hatodik fejezet

Mi történik velem?

A testemet átjárja valami fura, valami különleges, valami, amit eddig még soha nem éreztem. Testet a testemhez érve, szájat az enyémen. Egy csókot, ami ugyanolyan ijesztő, mint vágykeltő. Úgy érzem, hogy most vagyok igazi. Mintha eddig csak egy árnyék lettem volna a világban. Most érzem igazán, hogy élek. Valóságos vagyok. Vérem felpezsdül, szám szinte ég, ahogy egy másik éhesen kóstolgatja. Valami a mélyben zizeg, azt suttogja nem kellene...De mit is nem? Ezt az érzést? Ezt a vadul cikázó, ismeretlen, ám jóleső érzést hagyni elmenni? De én nem akarom!

Átölelem a hozzám simuló alak nyakát, közelebb vonom magamhoz, még bele is rezzen érintésembe. Egy pillanatra megtorpan, de néma kérlelésem nyomán újra csókolni kezd. Annyira szédítő, annyira hihetetlen ez az egész. Egész testem szinte izzik, ahogy ujjai nyakamra csúsznak, fülemet érintik. Nem értem mi történik velem. Nem értem az érzést, ahogy azt sem miért akarok hozzá ennyire közel kerülni.
Hirtelen csattan valami. Mintha ezerfelé tört volna a búra, ami körülvett. Szemhéjaim felpattannak. A valóság, mint tonnás súly szakad rám. Nem tudom mi ütött belém. Miért csókolok vissza egy fiúnak? Miért mocorog valami a nadrágomban? Ez... Ez...
– Ne! – tolom el magamtól Bent, aki hátrébb lép, de szemében értetlenség vert neki is tanyát. – Ne! – ismétlem kétségbeesetten. Szám még zsibbad, ujjaim remegnek, légzésem gyors, agyam tompa.
– Milán...– kezd bele, de a hangok nála sem találnak kiutat. Kék tekintete nem ért semmit, zavartan csillognak szép szemei.
– Ne! Nem tudom... – felelem végül. Marha értelmes lehetek, de ha figyelembe vesszük azon tényeket, hogy szerintem egy paradicsomra hasonlítok, félkemény állapotban van a farkam, mindez egy másik fiú csókja miatt, meg is értem. Ja, és az sem elhanyagolható tény, hogy marhára élveztem...minden annyira zavaros.
– Milán – vesz nagy levegőt újra, de azt hiszem, én erre nem vagyok készen. Ahogy tanácstalan arcát nézem, az ijedség és düh fura egyvelege kezdi a szívemet szorongatni.
– Nem érdekel! Hagyj békén! – emelem fel a hangomat, ami remeg. Nem akarom hallani mennyire elcseszett ez az egész. Na, igen, most már nagyon pánikba estem, és átmentem bunkóba. Más ember a szülinapjára pénzt, hasznos tárgyakat kap, én meg egy fiú nyelvét a számba. Naná, hogy nincs kedvem végighallgatni. – Hagyj békén! Ne nyúlj hozzám! – ismétlem, holott ő meg sem mozdult azóta, hogy eltoltam magamtól. Lökök is rajta még egyet, így majdnem nyom egy hátast, de kicsit sem érdekel. Hogy merészelt megcsókolni!? És én miért viszonoztam? Tuti nem vagyok ép és még ő is kérdőn néz rám, de nem tudok semmire válaszolni, lévén, hogy az én agyamban is kérdőjelek villóznak. Eddig miért nem vettem észre? Mindig egy tucat másik fiúval öltözöm, mégsem állt még fel miattuk, erre ennek a kék szemű... nem is tudom, mit mondjak rá, sikerült majdcsak vigyázzállásba merevítenie.
– Milán – lép felém egyet, de én nem akarom, hogy hozzám érjen!
– Ne nyúlj hozzám! – sziszegem, mint egy feldühített kígyó. – Hogy képzelted ezt az egészet? – vonom felelősségre. Íme, az ember kerge agyának működése. Valami nem tetszik neki, azonnal másra keni. Én sem vagyok szent, miért csinálnám másképp?
– Nem tiltakoztál – feleli felvont szemöldökökkel. Naná, hogy nem, ha egyszer belepasszírozott a falba! Felém lép, én meg megint a csempének szorítva találom magam. – és nekem is jólesett – mosolyodik el halványan, mire az én arcomat újra elönti a forróság, de szerintem az árnyalatváltozást már észre sem lehet venni.
– Bazd meg! – nyögöm elfúló hanggal az első értelmes feleletet, ami eszembe jut. – Akkor mi a frásznak vertél meg? – vonom felelősségre. Már elnézést, még ha meleg is, tudhatna annyit, hogy nem úgy hódítunk meg mást, hogy előtte laposra verjük. – Hagyj engem békén! – csusszanok ki a karja alatt. Ilyenkor örülök, hogy alacsony vagyok. Vissza sem nézve rá kirohanok a mosdóból és becsapom az ajtót, ami bezengi az egész folyosót. Ebben a pillanatban a csengő is megszólal. Sorjázva csapódnak ki az ajtók, de engem nem érdekel. Csak szaladok, hogy menekülhessek. Nem attól félek, hogy Ben utánam jön. Hanem magamtól. Az érzéseimtől, reakcióimtól, amit a legkisebb érintése, vagy esetleg provokatív mondata okozna.
Lihegve fékezek le a termünk előtt, amin épp kilép az irodalom tanárom. Felelősségre akarna vonni, de én meg sem hallgatom. Berohanok mellette és nekiállok mindent bedobálni a táskámba.
– Milán – lép mellém Anita, mire én dühösen fordulok felé.
– Hagyj te is békén! – mordulok rá. Nagyszerű, azon töltöm ki a dühömet, aki nem is felelős az egész dilis kergeségemért.
– Ho...
– Haza! – vágom rá, mielőtt még befejezné a mondatot.
– De...
– Semmi de! – fordítok neki hátat. – Életemben nem volt ilyen pocsék december másodikám – morgom még magam elé. Hát igen! Ez überel minden eddigit. Azt hittem, hogy a tíz éves szülinapomon nem lehet túltenni, de tévedtem. Akkor kórházba kerültem. Adri... vagyis az a szemétláda elvitt a jégpályára korizni, ahol én azonnal eltaknyoltam. Ripityára tört a bal kezem, így a szülinapomat kórházban töltöttem. Erre most rá kell jönnöm, hogy meleg vagyok. Persze, hogy dühít. Mert megijeszt. Mert ismeretlen ez az egész. Itt állok tizenhat évesen és nem tudom, mit kellene tennem. Legszívesebben elrohannék, le a térképről egy távoli, Isten háta mögötti helyre, ahol senki nem kérdez semmit, de sajna ez lehetetlen. Akármennyire is káosz van bennem, anyu miatt maradnom kell. Fáj, már most érzem, hogy bedilizek. Mi lesz velem ezután?
– Gyere csak ide te takony! – kulcsolódik néhány ujj a csuklómra. Baromira fáj, nem bírom lefejteni őket. A lélegzetem felgyorsul, szinte fulladozom, a verejtékem folyik, mert Adri nem fog simán elengedni. Tuti, hogy a csuklóm is be fog kékülni.
– Hagyj békén! – ordítom, de ő meg sem hallja. Maga után rángat, ki az udvarra. Annak is egy olyan pontjára, ahol kevesen járnak. Egy mozdulattal a falnak lök, mire én felszisszenek, mert a hátam iszonyatosan fáj.
– Ha még egyszer megütsz, ne várd, meg mit kapsz! – támasztja meg a kezét a fejem mellett, mint Ben, de kétlem, hogy ő megcsókol, esetleg felpofoz. Légzésem bennakad egy pillanatra, szemem kiguvad a gondolatra. Valami furcsán mocorogni kezd bennem. Fájdalom? Vagy valami más? Ránézek Adrira, akinek zöld tekintete villámokat szór, de még így is a lelkemig hatol. Fáj, mert bántottam. Sajog mert...nem tudom...hiányzik. Szeretném most átölelni és a nyakába suttogni, hogy ne haragudjon rám. Elsírni neki, hogy mi folyik bennem. Hallani vágytam a válaszát, okos gondolatait. Akartam, hogy azt mondja: nincsen semmi baj.
Az egész testem remeg. Félek tőle, mert most nagyon dühösen mered rám. Sokszor húztam már fel, de ennyire még sosem. A zöld szemekben tiszta düh csillog. A máskor csillogó smaragdok nem ígérnek semmi jót.
– Ha megérdemled, úgyis megteszem – válaszolom mégis. Atyám, mindjárt megüt, erre én még mindig jártatom a számat. Úgy érzem bántani akarom. Hiába kavarog tőle úgy a gyomrom, hogy menten elhányom magam. Akarom, hogy szenvedjen, csak egy picit, még ha csak ötöd annyira, mint én őrlődök.
– Akkor készülj fel arra, hogy kórházba kerülsz – löki el magát a faltól. – Nem érdekel, hogy tizenhat éve ismerlek, és hogy ma van a szülinapod! Meg fogod bánni! Annyit nem jelentesz nekem, hogy ne tegyem meg! – sziszegi az arcomba, lehelete végigcirógat, amitől megborzongok. Dühös szavak hagyják el a száját, a szemei mégis mást tükröznek. Dühöng, talán már órák óta, mégis valami szomorúság csillan a zöld szempárban. Próbálja elnyomni, elrejteni magában, azt, amit én sem tudok megmagyarázni, mégis feltör belőle, még ha szavakba nem is önti. Talán nem is sejti, hogy én mit látok tükröződni a szemében féktelen dühében. Elvesztette a kontrollt érzései fölött, talán az agya is kikapcsolt, csakhogy minden arra összpontosuljon, hogyan is bántson engem. Még arra is emlékszik, hogy tizenhat éves vagyok, de mindez nem ellensúlyozza azt a fájdalmat, amit nekem okozott.
– Nem érdekel! – vésem körmeimet a tenyerembe. – Azt csinálsz, amit akarsz. Én szintén. Vállalom a tetteim következményeit – felelem határozottan. A szeme megvillan, elgondolkodik egy kicsit. Majd hirtelen hátat fordít nekem és elsétál. Ki a frász érti ezt az egészet? Ha egyszer ennyire rosszul esett neki, hogy megütöttem, miért nem adta vissza? Mást már laposra vert volna, én meg megúsztam ennyivel, de most kicsit sem izgat Adri hülye viselkedése. Már kezdem megszokni, hogy egy barom állat. Jobban izgat az, hogy mi folyik bennem és mit akarok én Emiltől vagy Bentől. Atyám, itt károgtam pár hete, hogy senkim nincs. Erre most ketten is megkörnyékeztek, csak épp nem úgy, ahogy én akartam. Vajon mindenkinél így alakul ki a homoszexualitás? Azt hiszem, megint rosszul vagyok. A térdeimre támaszkodom, mert a légvételem újra felgyorsul, fulladozom. Azt hiszem, pánikba estem. Haza kell jutnom. De olyan nehéz megmozdulnom. A gondolat, ami kering bennem megbénít, ijeszt.
Fittyet hányva a nehéz légvételre és a fájdalomra elkezdek futni, de az iskola kapujában rá kell jönnöm, hogy ez így nem fog menni. Újra a térdemre támaszkodok és próbálom a légzésemet kontrollálni. Nyugi Milán, nem ér ennyit! Ha belegondolok tényleg nem, de annyira nehéz elfogadni és nincs kinek elmondanom, egyetlen barátom sincs. Na, ilyenkor szánalmas vagyok, de én tehetek róla meg a nagy szám, hogy senki nem képes megmaradni mellettem.
Futni kezdek. Hogy mi elől? Azt igazából magam sem tudom. Messze akarok lenni mindenkitől. Mit nem adnék, ha magam elől is eltudnék.
Pattogó hangot hallok, de megállni már nem bírok. Egy piros pöttyös labdában hasra esek. Levegőm bennszakad az eséstől. Oldalam belesajdul. Sírni szeretnék, hogy ennyire szerencsétlen is csak én lehetek.
– Zsombor – sikít fel egy hang. Mire ülésbe tornázom magam, egy szőke, göndör hajú, zöld szemű kisfiú néz rám. A labda már a kezében. Felém nyújtja, hümmög kicsit, az ikrekből tanulva, talán így akar elnézést kérni.
– Öcsi – fékez le mellettünk egy kislány, akinek a tekintete ugyanolyan zöldellő, mint a testvéréjé.
– Ne haragudj – nyújtja felém a kezét egy mosolygós nő. – Zsombor néha túl lelkes és mintha nem egy nyelvet beszélnénk – mosolyog rám a harmadik ugyanolyan szempár. A nő haja is csigákba tekeredik, pont úgy, ahogy gyermekeinek. Arca vidám, látszik, hogy élvezi az időt, amit gyerekeivel tölt, pont úgy, mint az én anyukám. A kisfiú újra felém nyújtja labdáját.
– Öcsi, nem kéri a labdádat a nagyfiú – fog rá csuklójára a nővére.
– Köszönöm, de tartsd meg – mondom halkan, bár már a sírással küszködve. Ahogy a kisfiúra nézek újra eszembe jut, amit eddig hittem magamról. Barátnő, család, gyerekek...
– Minden rendben? – kérdezi az anyukája, de én csak az előttem guggoló kisfiút nézem.
– Minden. Nem estem nagyot – fúl el a hangom és feltápászkodok.
– Zsu, fogd meg az öcséd kezét – kéri a nő lágyan. Belém hasít ebben a pillanatban, hogy édesanyámat akarom. Neki mindig van hozzám jó szava, ő szeret és nem taszít el soha. – Nem ütötted meg magad, ugye? – kérdezi a nő. Megrázom a fejem.
– Légy jó anyukád kedvéért – simítottam meg a kisfiú feje tetejét, aki néz rám továbbra is nagy, kíváncsi szemekkel. – Ők örökké velünk vannak – suttogom száj rángva, majd újra szaladni kezdek hazafelé. Azonban, ahogy meglátom házunkat elbizonytalanodok. Kell ezt tudnia anyának? Én sem értem magam, őt miért is terheljem ezzel? Megcsókoltam egy fiút, ami baromi jólesett. Ez mindent összezavart belül magamról, a világról. Ahogy belépek az ajtón már bánom, hogy haza jöttem, de nincs mit tenni, mert már hallom anya hangját. Mosolyogva tér ki a konyhából, miközben az én lelkem készül megszakadni a történtektől.
– Bol...
– Ki ne mond! – mordulok rá anyára. Ahhoz, hogy nekem most ilyet mondjanak, érzelmileg még labilis vagyok.
– Mi a baj, kisfiam? – kérdezi döbbenten anyu.
– A világ és az élet – morgom és a szobám felé indulok.
– Ne légy már ennyire negatív a szülinapodon – öleli át a nyakam anyu.
– Meg van rá az okom, most meg hagyj békén! – fejtem le a kezeit a nyakamról. – És ha lehet, ma már ne említsd, hogy mi is van.
– De...
– Semmi de! Nem akarom és kész! – emelem fel a hangom. Azt hiszem, megint kezdek kiakadni. Berohanok a szobámba, anyura csapom az ajtót, majd gyorsan levetkőzök és felveszem a szabadidőruhámat. A sarokból felkapom a teniszütőmet és egy labdát. Mikor kimászok a szobából, anyu még mindig az ajtóm előtt áll.
– Úgyse mondom el – sziszegem. Elsétálok mellette és hatalmas robajjal becsapom a bejárati ajtót is. Eléggé hideg van, de engem kicsit érdekel. Az eget szürke felhőzet borítja, talán havazni akar. De ha már azt akar, legalább annyi essen holnapra, hogy ne kelljen suliba mennem, mert nem merek a két fiú szeme elé kerülni, Anitáé elé meg pláne.
A ház mögé sétálok, és szembe állok a fallal, amin jó pár labdanyom van már. Itt szoktam levezetni a dühömet, bár régen volt erre példa, mert senki nem húzott fel mostanság annyira, hogy ehhez a módszerhez folyamodjak.
Feldobom a labdát, majd egy hatalmasat ütök. A falhoz csapódik, majd a gumi visszalöki magát, így újra nekivághatom a falnak. Még erősebben ütöm meg, beleadom minden haragomat, értetlenségemet. Jobb ezt játszani, mint azon gondolkodni, mikor is bolondulok meg. A labda nem beszél vissza, nem bánt, mert jól tudok bánni vele. Legalább ő hallgat, és nem kommentel, nem sért vérig és nem kuszálja össze az életemet. Egy dologhoz viszont nagyon ért, hogy segítsen levezetni a felgyülemlett feszültséget, ha már más nem hajlandó meghallgatni. Most nagy szükségem lenne valakire, akinek elmondhatnám, mit érzek, mennyire félek a helyzettől és főképp önmagamtól. Reszketek, ha csak arra gondolok, mi jöhet még. Tudom, hogy nem fogok tudni ellenállni egyik fiúnak sem. Az ösztöneim erősebbek lesznek, mint az agyam, hagyni fogom magam, és teljesen egyedül maradok. Akkor talán, már ez a labda sem lesz képes segíteni nekem, hisz nem él. Nem lesz hozzám néhány szava, nem lesz mellettem, hogy a legkritikusabb pillanatokban megtartson. Senkim sincs, aki segíthetne, mert akiben hittem, és megbíztam csúnyán elárult, megalázott, majd földbe tiport.
– Mit ártott neked az a labda? – szakít félbe egy aggódó hang. A labda visszapattan, de én nem ütöm el, elrepül mellettem, én meg zihálok az erőfeszítéstől.
– Semmit – morgom, miközben a labda után megyek.
– Milán, tudom, hogy nem stimmel valami. Mondd el! – lépdel utánam anyu.
– Nem – felelem makacsul, majd visszasétálok a falhoz. Újra el akarom ütni a labdát, de anyu nem hagyja. Dühösen fordulok felé. Szemében aggodalom ül, kérdőn néz rám, de én nem akarok válaszolni. Lesütöm a tekintetem, a cipőmet fixírozom.
– Milán – nyúl az állam alá, felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Nekem bármit elmondhatsz.
– Nem akarom – csapom el a kezét. – Úgysem értenéd meg.
– Ez nem igaz, te tudod a legjobban – csattan fel anyu, és hogy őszinte legyek maximálisan igaza van. Tizenhat éve élek, de nem volt rá példa, hogy ő ne értsen meg valamit, ne tudjon segíteni, ez mégis más. Csak úgy nem mondhatom neki, hogy; Anyu, valószínűleg meleg vagyok. Akármennyire is megértő anya, ez még őt is sokkolná. Valahogy el bírom képzelni, hogy hogyan élné meg a szitut. Valószínűleg nem lenne semmi ellenvetése, de tuti felmerülne benne, hogy hol rontotta el. Pedig ő sehol, ahogy szerintem én sem, de akkor is dühít, hogy így alakította a sors. Sok ember mászkál a világban. Miért pont engem kell próba elé állítani az életnek? Eljött volna az én időm? Magam mögött kell hagynom a gyermekkort és felnőnöm végre? Új döntést kell hoznom, más „életútra" lépni, mint a többi ember? Nehéz ezt kivitelezni, hisz nem ezt láttam az évek során, ráadásul segítségem sincs, aki átsegítene a nehéz szakaszon. Nem akarom önmagam megtagadni, de félek az új útra lépni, bele a vak ismeretlenbe.
– Milán? – ébreszt fel anyu. – Valami nagyon bánt. Mondd el légyszi!
– Nem tudom – rázom meg a fejem.
– Akkor valamelyik barátoddal – veti fel anyu az észszerű ötletet, de könnyebb mondani, mint megtenni.
– Egyetlen barátom van, azzal perpill járok – felelem savanyúan.
– És Adri? – veti fel a következő kérdést, mire elönt a pulykaméreg.
– Mond anyu, te észre sem vetted, hogy nem járok át hozzá? – érdeklődöm gúnyos hanggal.
– De, észrevettem. Mi történt köztetek, ami ennyire megzilálta a kapcsolatotokat? – Drága anyum, nekünk már elég régen nincs semmilyen kapcsolatunk. Egy ideje szar a fejemre, nem érdekli, mi van velem.
– Az, hogy egy bunkó, szemét állat! – felelek meg a kérdésre.
– Milán! – néz rám rosszallóan anyu.
– Egy seggfej – vonom meg a vállam.
– Fiatalember, vigyázz a szádra! – fenyít meg megint, de engem kicsit sem érdekel. Az Adri téma megint felnyomta bennem a pumpát. Csessze meg az a szemét!
– Nem érdekel! Ahogy Adri sem! Jobb nekem nélküle! Nem hiányzik az állandó cseszegetése! – kiabálom. – Egyébként meg ő sem tudna segíteni. Olyan dologgal kerültem szembe, amiben senki sem tud. Az én dolgom, az én fájdalmam, ne érdekeljen mást!
– Milán, ez így nem jó. Nem fogod bírni – kezd el vitatkozni anyu.
– Tudom – sütöm le a tekintetem. Sírhatnékom van. A mai nap kikészített. Nem is csoda, hogy szülinapot sincs kedvem tartani. Egy szál gyertyával több lett a tortámon, egy gonddal nehezebb az életem. Miért van az, hogy ahogyan öregszik az ember úgy szaporodnak a gondok. Emlékszem, tavaly még csak az volt a legégetőbb problémám, hogy anyu világoskék inget vett nekem, nem sötétet. Azóta eltelt egy év, más lett a gondom, olyan, amit nem bírok egyhamar feldolgozni.
– Mond el kicsim – kéri anyu. Ránézek, de amint meglátom aggódó szemét, nem merem elmondani neki. Az alakja lassan remegni kezd és elmosódik, mert könnyeimnek nem tudok parancsolni. Lehajtom a fejem, hogy édesanyám ne lássa, mennyire fáj, ami ma történt velem. Lehet, hogy már régen érlelődött, csak én nem vettem észre, vak voltam mindig, most kárát látom ennek. Az ég nem adott nekem tisztán látást, most pedig pofán csapott, hogy felébredjek, nekem is választanom kell.
– Kicsim – ölel magához anyu.
– Nem tudom, mi történik velem – kapaszkodok bele a pulcsijába, mint kisebb koromban, ha fájt, vagy bántott valami. Akkor még hamar meg tudott vigasztalni csak azzal, hogy ölel, de most egyre keservesebben akarnak feltörni a nehezen elfojtott könnyeim. Görcsösen kapaszkodok anyuba, mégse merem elmondani neki. Egész testemben remegek, még próbálom visszafojtani a sírást, egyre kevesebb sikerrel. – Anyu, bármi is lesz, te szeretni fogsz? – teszem fel csukladozva a kérdést, mire anyu még jobban magához húz.
– Ne kérdezz butaságokat, persze, hogy szeretni foglak. Nincs olyan dolog a világon, ami megváltoztatná ezt az érzést – simogatja meg a fejem.
– Anyu... – csuklik el végképp a hangom. Fejemet a vállába fúrom, hagyom, hogy kicsorduljanak könnyeim. Keserves zokogásba kezdek, anyu mégsem kérdez semmit, csak ölel, de most ez sem tud megnyugtatni. Ezerszeres hangerővel hallom saját fuldokló sírásomat, már lassan a lábamon sem tudok megállni, annyira remeg a térdem. Földre hullani lenne kedvem, kicsire összekucorodni és csak sírni egyre. Elzokogni minden fájdalmamat, könnyé alakítani, hogy visszaadjam a földnek, de mindez lehetetlen. A sírás nem old meg semmit, nem kergeti el a múltat és a jelent sem, de egy kicsit enyhít a fájdalmon. Érzem, ahogy a testem megtisztul, fellélegzik a szívem, mintha egy hatalmas kő zuhanna le róla. Így belegondolva nagyon jólesik, mégsem törli el azt sosem, ami december másodikán történt.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Egyszerűen kihagyhatatlan volt, hogy egyetlen egyszer találkozzunk Eszterrel. A sztorijaim többsége valahol összeér, ez most itt. Imádom összefonni őket. Tizenöt évvel vagyunk a szerelem, sokadik dobbanásra eseményei előtt.