Kerge kor /Befejezett/

Tizedik fejezet

A költözés

Vannak pillanatok az életben, mikor a szívünk hasogatni kezd. Mikor legszívesebben kitépnénk és inkább lehajítanánk messzire. Talán még bele is rúgnánk, vagy üvöltenénk vele, hogy ne dobogjon olyan hevesen. Azt hittem, hogy elkezdett minden rendbe jönni. Úgy éreztem, hogy végre híd nyílt kettőnk között, amire ráléphetünk, de úgy néz ki tévedtem, mint oly sok mindenben már az életem folyamán. Az érzés, ahogy ölelt, nem halványult. Még hallottam a szívemnek ritmusát, orromban éreztem az illatát. Kedves szavai elhitették velem, hogy minden rendben van. Vagy csak én szerettem volna? Talán álom volt mindaz, amit átéltem? A karjai, a lágy lehelete a hajamon? Minden csak illúzió volt és ami most történik az a valóság? Ha igen, én vissza akarok menni abba a törékeny csodába. Oda, ahol karjai tartanak és nem beszélnek ajkai úgy rólam, mintha egy csúszómászó lennék. Megeshet, hogy a szívem sem sajogna és nem lépdelnék a sírás meredek szakadéka felett.

Itt állok Adriék küszöbén párnával az egyik hónom alatt, a másik alatt a papucsommal és akaratlanul is azt hallgatom, hogyan veszekszik megint anya és fia. Adri dühöng. Tekintete, mint egy felbőszített bikáé. Akárhányszor rám néz, zöld tekintete szikrázik. Azt szeretné, hogy tűnjek el. Menjek el az életéből. Ne szóljak hozzá, ami nekem még mindig fáj. Nem akarok elmenni, de úgy érzem, hogy ebbe nekem beleszólásom nincs.
– Ez a takonypóc – mutat rám dühösen Adri, amitől a gyomrom ugrik egyet. – Nem költözik be a szobámba, mert rendetlen, hangos és értetlen. – Na, ezt nem érdemeltem meg. Az értetlent meg pláne nem. Már megint gonosz velem és ez annyira fáj. Olyan, mintha tőrt döfködnének a szívembe. Hát ennyire utálsz? Mondd, mit tettem, amiért ezt érdemlem? Mondd el, kérem némán, de tekintete csak tajtékosan néz rám, nem látok benne mást, csak leírhatatlan haragot.
– Márpedig a te szobádban alszik – perlekedik vele az anyukája. El sem tudom dönteni, hogy melyikőjük feje a pirosabb. Egyformák, nagyon is. Talán ezért nem találják a közös hangot mostanában. Pedig kisebb korunkban nagyon jól kijöttek, de Adrival valami történt. A lelkében dúl-fúl a szörnyeteg és senkinek nem akarja elmondani, hogy miért. – Az öcséidhez nem költözhet, mert ők nagyon kicsik. A kanapén nem alhat, mert felébred, ha csak lehúzzuk a WC-ét... – válaszolja már ordítva az édesanyja.
Azt hiszem, nekem ennyi elég. Ha ennyire nem akarja, én nem erőltetem. Maradok otthon. Egyáltalán nem is én találtam ki, hogy becuccoljak hozzájuk, de Emese ragaszkodik ehhez. De milyen áron? Nem utál még a fia eléggé? Hisz hetek óta azon van, hogy kitessékeljen az életéből! A gondolatra is elfacsarodik a szívem. Kisietek a házból. Próbálok levegőt venni, de ez nem is olyan egyszerű, mert szorít. Belül. Mindenem fáj és ez szörnyű érzés. Azonban a legborzalmasabb, hogy még mindig vissza akarom kapni őt. Még mindig hallani akarom a hangját, nevetését. Bármit is tett, vágyom a közelségére, amitől a gyomrom újra csak ránt egyet. Annyira furcsa ez az érzés. Annyira fáj. Minden elengedés ennyi sajgással jár? Annyi év áll mögöttünk. Önző vagyok, hogy akarom őt, annak ellenére, hogy menne?
Besétálok a szobámba és végigfekszem a saját ágyamon. Sóhajtva fújom ki a levegőt. Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap már beengedtek anyuhoz. Igaz, hogy maszkot meg kesztyűt, meg minden más izét kellett felvennem, de legalább láthattam. Olyan jó érzés volt látni, hogy örül nekem. Beszélni ugyan nagyon halkan tudott és zihált is egy kicsit, de én megértettem. Tekintete mesélt nekem. Szelíden simogatott, biztatott, hogy nincs semmi baj. Láttam a kék szemében az élni akarást, a vágyat, hogy velem legyen újra. Én is akartam, de ehhez előbb el kellett engednem. Úgy éreztem, hogy az életem egy furcsa fordulatot vesz. Nem veszítettem el anyut fizikálisan, de nem is élhetek vele. Minden érintése, rezzenése a szeretetről mesélt és nekem le kellett nyelnem a könnyeimet. Nem volt alkalmas az idő arra, hogy taknyos gyerekként viselkedjek. Megígérte, hogy küzdeni fog és tartsak ki. Nem vagyok már gyerek, de szeretné, ha Adriékhoz költöznék, amitől szédülni kezdtem. Nem akartam gondot neki, így bólintottam. A megkönnyebbült mosoly, ami szája szélére kiült, erőt adott. Erőt arra, hogy kitartsak az Adrián nevű viharban. Pár perc csend után arra kért, béküljünk ki, mert könnyebb lesz az együttélés. Mosolyogva mondtam, hogy megtörtént. Azt már nem tettem hozzá, hogy fogalmam sincs, hogy ez az állapot nála meddig is tart.
Többet nem tudott beszélni, így haza jöttem. Pontosabban Adriékhoz, ahol vacsora közben közölte az anyukája, hogy hozzájuk költözöm, míg anyu gyógyul. Már elintézett mindent, csak anyutól kell egy aláírás, hogy átmenetileg ő legyen a gyámom. Elmondása szerint az ügyintézőt sem kellett sokat győzködni, mert neki is van gyereke és ő sem szerette volna, hogy az ország másik végére küldjék őket tőle egy ilyen helyzetben. Természetesen én már ekkor láttam a gondokat. Ugyanis Adri tekintete elsötétedett, de még mindig uralkodott magán, mint napokig oly sokszor. Volt egy olyan érzésem, hogy nem szívesen lát a házban. Érdekes módon mindig belé botlottam, akárhová is indultam. Ilyenkor a gyomrom liftezni kezdett és legszívesebben elrohantam volna. A végső dührohama akkor érte el a családot, mikor hazaért Csillától és egy ágyat talált a szobájában, a sajátjával szemben. Én mondtam az anyukájának, hogy nem jó ötlet. Jó nekem a kanapé, de ő nem engedte. Szerinte pihenésre van éjszaka szükségem, és egy kényelmetlen kanapé nem jó ötlet, pláné nem a WC-hez és konyhához annyira közel. Megígérte, hogy nyár elején a tetőtéri részt befejezik és akkor saját szobám lesz. Így beadtam a derekam és átjöttem összepakolni a ruháimat. A könyveimet már áthordtam az elmúlt napokban, de most nincs más vágyam, mint hazahozni őket és kizárni Adrit az életemből. Őszinte leszek. Nagyon nem esett jól az, amit mondott. Mit vétettem ellene? Ha jól tudom, sosem bántottam. Felnéztem rá mindig, most mégis úgy kezel, mint egy férget. Nem akarok vele összeköltözni, mert még jobban utálni fog, mint eddig, de már így is annyira fáj. Legalább mondaná meg, mi a franc baja van. Akkor próbálnék változtatni a dolgon. Vagy bocsánatot kérnék, ha esetleg tudtomon kívül mégis vétettem ellene. Bármi jobb lenne, mint ez a bizonytalanság. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy minden helyre állt. Elcsitultak az ellentétek és az életem egy bonyolult része immár megoldódott. De nem így történt. Éreztem a szívem mélyén, hogy ennyivel még nincs vége. Hogy a harcok csak ezután jönnek, de én már belefáradtam. Szeretnék fegyverszünetet kötni és élni a saját, kergekórmentes életemet. Annyira nagy kérés ez? Vagy az, hogy végre fékezze meg valaki Adrit, hogy ne bánthasson többet. Ne okozzon fájdalmat, mert aggódom én eleget anyukám miatt.
Könnyek gyűltek a szemembe, pedig nem akartam. Ám akárhányszor eszembe jut, sírni szeretnék. Püfölni a földet addig, míg a kezem jobban nem fáj, mint a bennem tomboló sajgás. Néhány könnycsepp gördül ki a szememből. Még meg is siratom, amiről az agyam tudja, hogy szánalmas, de a szívem annyira fáj, hogy lenyelni már nem bírom.
– Milán – kopogtat be az ajtón Adri apukája. Gyorsan letörlöm könnyeimet, hogy ne lássa mennyire fájnak Adri szavai. Sőt! Egyáltalán nem akarom, hogy bárki tudja mit érzek. Nem akarom tudják, mi zakatol bennem szüntelen.
– Szabad – szólok ki, de nem könyökölök fel az ágyon, fekve maradok, hogy teljesen lenyugodjak.
– Jöttem segíteni – mondja barátságos, mély hangon. A gyomrom megint ficeregni kezd, így az oldalamra fordulok, háttal neki, mire felsóhajt. Gondolom nem az első ehhez hasonló reakció, amit lát. Hallom, hogy lépdel. Érzem, amint lenyomódik az ágy mögöttem.
– Milán – teszi kezét a vállamra. – Ez most senkinek nem egyszerű, kiváltképp neked. Mondanám, hogy hagyd figyelmen kívül Adriánt. Tudom, nem fogod. Pakoljunk át. Ne legyél egyedül ebben a helyzetben.
– Nem megyek – makacsolom meg magam. Eszem ágában nincs minden nap Adri gyűlölködő tekintetét bámulni. Ennél már jobb, ha itthon szépen megkattanok a magánytól.
– Nem lennénk nyugodtak, ha itt maradnál. Mesi százszor rohanna át éjjel hozzád – mondta bujkáló mosollyal a hangjában. Még az én szám is felfelé görbült. Nagyszerű nő Adri anyukája, aki imádja a fiait és engem is. – Vagy átköltözne. Az ikrekkel – nevette, mire egy szusszanásnyi kuncogás belőlem is felszakadt. – Aztán én is – folytatta. Igen, őket ismerve átköltöznének ide. Az ikrek biztosan örömmel becuccolnának hozzám, bár nem vágyom a társaságukra most.
– Ő nem akarja – szólaltam meg halkan, nevelt fiára célozva. Ha ő ennyire utál, mi értelme tovább dühíteni? Ha nem akar látni, miért erőltessem rá magamat? Miért tegyem ki az egyébként is sajgó lelkemet további bántalmazásoknak? Nem akarom látni a gyűlölködő tekintetét, a szájhúzogatásait. Nem szeretném hallani, hogyan beszél rólam, mikor jelen vagyok.
– Tudom, hogy Adrián mostanában elég pukkancs... – Eléggé finoman fogalmazott. Pukkancs? Szerintem kattant hülye. – Az utóbbi időben áll a bál nálunk, de gondolom, ezt tudod. – Persze, hogy tudom. Már az ott lakás előtt is tisztában voltam vele. Mindez nyáron kezdődött, nem sokkal azelőtt, hogy elkezdett Csillával járni. Azóta vagyok én a céltábla. – Most feladták a veszekedést. Az anyai parancs ellen nem tud semmit se tenni. – Hurrá, rá lettem kényszerítve. Nagyon örülök.
– Akkor sem megyek – makacskodok. És összébb gömbölyödök.
– Csak addig kell vele egy szobában aludnod, míg nem találunk valami jobb megoldást – próbál puhítani. Én tudok egy marha jó megoldást. Itthon maradok. Neki is, nekem is jobb lesz. Így egyikünk sem kerül a zárt osztályra, esetleg börtönbe, mert meg találjuk gyilkolni egymást. – Na, Milán! Nem szeretnénk, hogy egyedül maradj! Még anyukád sem – teszi meg az utolsó lépést, amiről tudja, hogy sakk mattot jelent nekem. Ha anyukám kér valamire, azt rendszerint megteszem, de életemben először arra készülök, hogy nemet mondjak neki. Tudom, hogy jobban érezné magát, ha nem üres házba mennék haza és mindig lenne körülöttem valaki, de én erre nem vagyok készen. Adrival együtt lakni a világ legnagyobb botorsága. Lassan inkább ott tartok, hogy előveszem a telefonomat és rácsörgök a nagyiékra. Akár holnap már náluk vagyok Írassanak be az ottani gimibe. Még az is jobb lenne, mint önként besétálni az oroszlán barlangjába. Azonban akkor mi lesz anyuval? – Nem fog jót tenni, ha egyedül maradsz. Ne foglalkozz Adriánnal, hadd morogjon. Nem minden kutya harap, amelyik ugat. Én már csak tudom. Elég csatát vívtam vele ahhoz. Nem volt egyszerű elnyernem a bizalmát. Betolakodónak tekintett, ahogy most téged is, pedig téged születésed óta ismer. Azt hiszem, nem igazán szereti, ha feldúlják a kis világát, amit a közé a négy fal közé zárt. Hidd el, meg fog békélni, addig meg tarts ki. Mi szívesen látunk.
– Köszönöm, de úgy nem ér az egész semmit, ha Ő nem akarja. – Direkt nem nevezem a nevén, mert még jobban fájna, mint most. Nem tudom, miért kínzom vele magam. Nem tudom, miért jár állandóan ő a fejemben. Elfoglalja gondolataim nagy részét. Ha valami nem köt le, azonnal rajta kattogok. Valami nagyon nem stimmel. Ezt már akkor sejtettem mikor a múltkor... Szóval, mikor AZT csináltam magammal. Hirtelen elönti nyakamat a forróság az emlékek hatására... khm, az nem jelent semmit. Csak fiatalkori botlás volt. Komolyan.
– Na, kelj fel és induljunk – áll fel az ágyamról. A hangokból ítélve a szoba másik sarkába sétál és felemeli az egyik dobozomat. – Ez jó nehéz – jegyzi meg, mire végre felülök az ágyamon. Tőlem pár lépésnyire áll az alacsony, pocakos, szemüveges, barna hajú férfi, aki mindig mosolyog. Rám is.
– A ruháim vannak benne – válaszolom.
– Akkor a ruháid szépen átköltöznek hozzánk, te meg követed őket – bólint és elindul az ajtó felé. De én nem akarok menni. Elé kell ugranom! Még elmenekülhetek. Visszatarthatom, de ha egyszer átvitte a dobozt már nehezen táncolhatok vissza. A legszarabb az, hogy egy részem maradni akar. A másik már követi a dobozt. Sóhajtva állok fel és fogok meg egy másik dobozt. Szembe kell néznem vele, nem menekülhetek örökké. Ha most meghátrálok, örök életemben ezt fogom tenni. Akárhogy is fáj, ki kell tartanom. Legalább is anyu miatt. Ne kelljen még ezért is aggódnia. Néha nehéz döntéseket kell hozni. Akkor is, ha tudjuk, hogy fájdalmas lesz. Most ő a lényeg és nem én. Kicsi ár ez ahhoz képest, hogy meggyógyuljon.
Átérek a kertkapun. A szívem még jobban dobogni kezd, majd kiugrik a helyéről. Az ér a fülemben dobol. Szerintem nagyjából így érezhetik magukat a halálra ítéltek is. Látom a fejem fölött lebegni Damoklész kardját. Valami súlyos dolog közeledik, ami már rég elkezdődött és a láncreakció egyre hevesebben terjed. Belépek a házba. Gépiesen fellépdelek Adri apukája után, de a szoba előtt megtorpanok. Még mindig el lehet szaladni, a vonatot még elérem. Ám a lábam mégis megindul. Csukott szemmel lépek be a szobába, hogy ne kelljen látnom mennyi gyűlölettel néz rám. De még csak egy morranás sem hangzik el. Résnyire nyitom a szemem. Ő nincs benn. Ez némi megnyugvással tölt el. Lepakolom a dobozt az ágy végébe. Az egyik szekrény nyitva van, nincs benne semmi. Azt hiszem, oda kellene pakolnom a ruháimat.
– Kezdj el pakolni, addig én áthordom a többit – hagy itt a kíséretem. Na, most már iszonyatosan rettegek. Bármikor visszajöhet, én meg itt állok védtelenül. Szapora légvételekkel hajolok le a dobozokhoz és kibontom az egyiket. Letelepszem a szőnyegre, hogy legalább üljek, ha rám támad az a fenevad. Kiveszem a pólóimat és elkezdem őket összehajtogatni. Ha már egy házban kell vele laknom, megpróbálok alkalmazkodni hozzá. Szépen toronyba pakolom őket. El is mosolyodok, mikor rájövök, hogy színenként pakoltam toronyba, mint ő szokta. Egy másik dobozt is kinyitok. A zoknikat és az alsóimat is szépen összehajtogatom és teszem be két kosárba, amit az alsó polcra készítettek. A dobozok szaporodnak, az ajtó ki-be csukódik, ahogy Adri apukája behordja az életemet a fiáéba. Lassan minden a helyére kerül. Ahogy végignézek a szekrényen, elégedetten bólintok. Erre nem lehet panasza. Tudok én, ha akarok! Mégha rettegek is attól, akivel együtt lakok. A könyveimet bepakolom a két fiókba, ami a szekrény alján van. Mikor végzek, felhúzom az ágyneműmet és megágyazok, majd leülök a szélére. Készen vagyok, de ő még mindig nem jött be, ami elszomorít. Annyira akarom, hogy bejöjjön, mint amennyire nem. Egyszerre ezt a kettőt nem lehet érezni. Lehetetlen. Nem tudom, hogy miért van ez a megosztottság bennem. Nagyon zavaró. Sóhajtva támaszkodom meg az ágyon és körülnézek. Tőlem pár lépésnyire áll a szekrény, amibe az összes ingóságomat bepakoltam, de most még csak ki sem lóg egy pulcsi ujj, nadrágszár sem. Olyan idegen ez az egész. Ráadásul ez az ágy sem a saját ágyam. Hová tűnt az életem, a megszokott dolgok? Idegen itt minden. Annak ellenére, hogy ezerszer jártam itt. Sőt! Aludtam is. Most mégis másabb, mert bizonytalan időre kerültem ide. Nem tudom, mikor dobozolhatok újra haza. És egyáltalán. Meddig fogom bírni anélkül, hogy világgá ne szaladjak? Mondhat az apukája bármit, nem fog megbékélni. Ott fog belém rúgni, ahol csak tud. Istenem! Miért esküdött ellenem össze minden? Miért kellett megkergülnie az életemnek? Jó volt nekem az az egyhangú is, amiben csak én és anyu voltunk egymásnak. Most ő nincs itt, hogy segítsen. Egyedül állok a nagyvilágban. Ráadásul nem szívesen látott vendég vagyok ebben a szobában.
Hirtelen kinyílik az ajtó. Arra kapom a fejemet. Látom amint elkövetkező életem megkeserítője lép be, bár nem a legmegfelelőbb öltözékben. Egy szál törölköző határozottan ebbe a kategóriába sorolandó. Hajából csöpög a víz, ami végigfolyik mellkasán. Az egész testem megremeg, a gyomromban halacskák ficánkolnak. Nem akarom, de a vízcseppeket mégis követem világos bőrén. Valami belül mocorogni kezd. Valami suttog, csak nem értem. Egyszerűen nem bírok rá figyelni. Csak őt tudom bámulni és azt a cseppet, ami épp eltűnik a derekára tekert törölköző alján. Érzem, amint a forróság szétterjed a testemben. Nem nézek oda! Nem nézek oda!... meg ahogy én azt kigondoltam. Szeretném nem bámulni, de egyszerűen nem megy. Ha eszembe jut, hogy azokkal a karokkal ölelt, mellkasába fúrtam az arcomat a bennem tomboló, ismeretlen érzés megfeszíti az egész testemet. Némán áll az ajtóban, morcosan mered rám. Ám a szeme legmélyén villan valami idegen fény, amit nem tudok értelmezni, mert elfordul tőlem, jelezve ezzel, hogy nem érdeklem.
– Ha kupit csinálsz kinyuvasztalak – nyitja ki a szekrényét és kivesz belőle egy boxert. Elmosolyodok, mikor meglátom a színek szerint behajtogatott cuccait. – Ha itt vagyok, csendben maradsz, hagysz tanulni – húzza fel az említett fekete ruhadarabot. Egy pillanatra kivillan fehér feneke. Ebben a pillanatban valami megmozdul bennem. Azt hiszem, ez nagyon rossz. Elkapom a tekintetem és a zoknim kezdem fixírozni. – és a legfontosabb – fordul felém, miközben a törölköző szőnyeget fog – hogy nem szólsz hozzám – fejezi be undok hangon. Az utolsó mondatrészbe minden utálatát beleadta.
– Rendben – dadogom halkan. Végtére is az Ő szobája. Ő parancsol. De miért fáj ilyen veszettül? Sírni akarok, de előtte nem fogok. Szerencsére a telefonom megment, mert megszólal. Remegő kézzel veszem elő:
– Igen? – szólok bele a telefonba, mert csak számot írt ki.
– Szia! Ben vagyok. Anita megadta a számodat. Nem zavarlak? – kérdezi vidáman. Rosszkor hívott, de nem, annyira nem zavar, sőt jólesik, hogy felhívott. – Van valami programod délután?
– Bemegyek anyuhoz – felelem.
– Értem – mondja lehangoltan.
– Elkísérsz? – kérdezem meg hirtelen. Ezt meg mi a fenéért tettem? Miért játszom a tűzzel? Ennyire akarom, hogy valaki legyen mellettem, aki legalább kedvel? De akkor miért nem Anitához megyek? Hivatalosan ő a barátnőm. Nem értek semmit. Annyira kusza minden.
– Ha nem zavarok – szól bele némi hallgatás után.
– Nem, legalább nem utazok egyedül. – Ma busszal megyek be, mert Adri nem ér rá. Megy a barátnőjéhez. Fúj, nem lennék még mindig Csilla barátja. Inkább az ebolát választanám, mint azt a csajt. Mind a kettő halálos, de valószínűleg az ebola a gyorsabb.
– Rendben. Tíz percen belül ott vagyok.
– Rendben. Szia! – nyomom ki a telefont, miután ő is elköszönt. Legalább megszabadulok ettől az időzített bombától. Az illetőre nézek, aki ferde szemmel mered rám. Ok, elegem van:
– Mi bajod? – kérdezem undokul. Ha ő úgy, én is. Ha harc, hát legyen harc. A belsőm őrült módon mocorog, de nem hagyom magam.
– Ki mondta, hogy szólhatsz hozzám? – vág vissza indulatosan, amitől guvadni kezd a szemem, de nem hátrálok meg.
– Ahhoz szólok, akihez akarok – vonom meg a vállam. Nem hagyom magam! Ellene meg pláne nem, még ha örökké csak egymást fogjuk cseszegetni. – és még nem is mondhatod, hogy kiraksz innen – vigyorodom el gonoszul. Az arckifejezéséből ítélve ez telibe talált. – Vedd tudomásul, hogy nem vagyok már gyerek, akinek parancsolgathatsz. – Azt hiszem, ezt még meg fogom bánni, mert most még töményebb gyűlölettel néz rám, mint korábban. Jobb lesz, ha lelépek, mielőtt felrobban. Emelt fővel sétálok az ajtó felé, de azt nem érem el, mert ő egy ugrással ott terem, és becsapja előttem. Két erős kéz ragadja meg a vállamat és maga felé fordít. A fejem mellett megtámaszkodik. Az arca csak pár centire van tőlem. Érzem a leheletét, a tusfürdője illatát, ami nagyon kellemes és borzongató. A belsőm mocorogni kezd. Egy ilyen szituációban voltam már és akkor...Jesszus, ne már, hogy ez jut eszembe megint! De ahogy nézem az arcát, villámló, zöld tekintetét mégis arra vágyok. Szeretnék közelebb hajolni és...
– Fogd vissza magad, mert különben megütlek, amit megérdemelnél – szakítja meg idejében a gondolataimat. Azt hiszem, most nagyon kihoztam a sodrából, de akkor sem hagyom magam. Csak nem üt meg. Sosem emelt még rám kezet.
– Te meg szállj már magadba és ne légy egy ekkora szemét fasz hozzám! – kiáltom vissza sértetten, mire megemeli a kezét és elcsattan egy nagy pofon, majd leejti a kezét és mered rám. Én meg rá. Most tényleg megütött. Ég a bal arcom, de a szívem jobban. Mélységes csönd áll be közöttünk. A sírás fojtogat, de nem engedek neki, mert nem érdemli meg a könnyeimet. Bár ne fájna ennyire! Bár ne éreznék! Bár ne látnám az ő kétségbeesett tekintetét! Ez volt a végszó. Most megszakadt minden. Eltűnt az, amit tizenhat év alatt felépítettünk. Mintha megmozdult volna. Mintha felém araszolna, de én nem akarom. Felemelem kezemet. Piciny tenyeremet meztelen mellkasának feszítem, hogy ne jöjjön közelebb. Tenyerem zsibong, szinte remeg, hogy ne engedjem el, de muszáj. Erőtlenül lökök egyet rajta, mire hátrébb lép és kienged a szobából. Rá se nézve húzom be az ajtót magam mögött. Nincs már kedvem perlekedni, csak messze menni most tőle. Behúzom az ajtót és lesétálok a földszintre. Gépiesen húzom fel a cipőt és a kabátot.
– Elmentem anyuhoz – kiabálok be a konyhába, majd meg se várva a választ kisétálok a házból. Kinn hideg van, de égő arcomat az se tudja lehűteni. Amolyan billog ez, ami életem végéig megmarad. Nem az arcomon, hanem a szívembe vésve. Emlékeztetve rá, hogy egy barátság milyen gyorsan ripityára hullhat.

________________________________________________________________________________Sziasztok! Milánunk kicsit vak, ne de nem lehet mindenki gyors észjárású XD