Kerge kor /Befejezett/

Huszonötödik fejezet

Ismeretlen ismerős

Az ember azt hinné, hogy ha megoldódik az életében egy gond, minden szép és jó lesz onnantól. A madarak csiripelnek, az ég kékellik, de a büdös francokat! Még magamhoz sem tértem Emil és Ben miatt, az az elmeháborodott angol tanárom mindent összevissza kutyul. Elegem van ebből az időszakból. Miért mindenki engem pécéz ki magának? A homlokomra van írva, hogy egy címeres ökör vagyok? Egy valamit szeretnék; nyugalmat. Nem ezt a tótágast állt vacakot, amit az életemnek hívok. Azt hittem, hogy mostantól a legnagyobb problémám az lesz, hogyan felejtsem el Adrit. A lelkem majd beleszakad, hogy soha nem lehet az enyém. Pedig egy karnyújtásnyira van csupán tőlem. Nem kellene még hegyeket se megmásznom, átúszni a tengert, csak két lépést tenni és bocsánatot kérni. De! Állandóan tesz egy megjegyzést, ami miatt inkább pukkadjon meg. Az az elmeháborodott meg pénteken egész órán nem szólt hozzám, de tekintetéből ítélve ő sem tart igazán százasnak engem. Meg is értem valahol. Hogy a kékfarkúmacskába gondoltam én ezt az egészet? Oké, mondott valamit én meg válaszoltam rá. De mi a fenéért adtam alá a lovat? Kellett nekem szemen bökdösni az alvó sárkányt? Mi a fene ütött belém? Hisz taszít! Annyira, hogy arra szavak nincsenek és én képes voltam megcsókolni. Otthon fél tubus fogkrémem bánta ezt a meggondolatlan, esztelen lépésemet. De nem gondolkodtam. Egyszerűen csak dühös voltam. Tálcán kínáltam fel magamat. Mi ez, ha nem az elmebaj kezdetének a jele? Ha belegondolok, hogy hozzá értem, hogy bizonyos testrésze hozzám nyomódott, a hányinger kap el. Nem lehet ennyire idióta ő sem. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi lenne velem a baja! Majdnem kizártnak tartom ezt a lehetőséget, de ahogy rám-rám néz, mégis megingok ebben. Folyton figyel és ezzel az agyamra megy. Néha úgy érzem, mint akit szemmel zaklatnak. Van egyáltalán ilyen? Bár, ha állítása igaz és tényleg szerelmes belém, már lehet, hogy mindent elhiszek. Nem akarom, hogy ilyen érzéseket tápláljon irántam! Előbb csókolok meg egy béka hadosztályt, mint hogy lefeküdjek vele önként. Annyira még a kettes sem vonz, de tekintetéből láttam, hogy nem fogja megkérdezni, hogy akarom-e. Nem egyszer futottunk össze azóta lehetetlen helyzetekben. Hát miért is ne? Szinte minden adott volt ahhoz, hogy tényleg oda jussunk, amihez előző nap jutottunk. A földrajz tanár szita agyú, nem hozott térképet órára és persze ki menjen érte? Persze, hogy én! Azt hittem, meggebedek, mire kihalásztam azt a nyomorult Európa térképet és naná, hogy annak a kreténnek pont akkor nem volt órája. Hadd ne részletezzem mi történt. Az volt a nagy szerencsém, hogy a tanár utánam küldte Anitát, hogy melyik arányút vigyem be. Az a pofátlan eljátszotta, hogy segítséget kértem tőle. Anita kissé furán nézett, nem is csodálom. Ő lenne az utolsó, akitől kérnék bármit is. Nem tudom, mi sül ki ebből és gőzöm nincs mikor veszíti el végképp a türelmét. Eddig az iskola "megvédett", de biztos vagyok benne, mihelyst egy kicsit is lankad a figyelmem, alatta végzem és más opció nincs. Ő nyilván nem fog békén hagyni, én nem fogom magam megadni. Hergelhetem egy darabig, de igaza van, előbb-utóbb megkapja, amit akar és ezt pontosan tudja is. Csak annyit tehetek, hogy ezt elhúzom addig, ameddig lehet. Ezért ülök most vonaton és tartok a nagyiék felé. Csütörtök este hívott nagyi, Adri genyáskodott is, mert megzavartam az olvasásban, hogy péntek délután üljek fel a vonatra és a fővárosban találkozunk. Hadd ne mondjam, hogy örömtáncot lejtettem. Két hét nélkülük, felüdülés lesz.

A vonat lassan gördült be az állomásra. Csak egy nagyobb hátizsákot hoztam magammal. Pár ruha elég lesz, szappanja és fogkeféje van mamának. A lényeg az volt, hogy akár sprintelve is elérjem az otthoni állomást órák után, mielőtt még bárkinek is idióta ötlete támadna.

A vonat egy rántással megáll, így már az ajtóban gyülekező tömeg végére tudok én is állni. Ahogy leszállok, azonnal a tömeget kezdtem fürkészni.

- Nagyi! - integetek egy ötvenes éveiben járó nőnek, aki anya teljes mása, csak barna szemmel. Ugyanolyan alacsony, kissé már fakult az aranybarna hajzuhataga, de a mosolya, a mosolygödröcskéje olyan, mint az anyáé vagy az enyém. Sötétkék kosztüm van rajta, valami jogi meghallgatáson volt a régi munkahelye miatt, így alakult, hogy kivett három nappal előbb a suliból. Felé lépdelek, olyan gyorsan, ahogy csak bírok. Nem szaladok, nem vagyok már gyerek. Amikor odaérek átölelem a nyakát és megpuszilom. - Hiányoztál. - Mélyet szippantok az illatából. Évekig éltem velük és nagy űrt hagytak bennem, mikor a költözés mellett döntöttek, de lényegileg még ők is fiatalok voltak akkor. Mama még nem volt negyven, mikor születtem.