A Malkavita

Tűzbe teszed a kezed érte

Andrej nem teljesen szívjóságból érdeklődött annyira Teodor emlékei iránt. Saját biztonsága érdekében is tudnia kellett, mivel állt éppen szemben. Gyanakvásának legjelentősebb oka, hogy ő maga is képes lenne ennyire hasadt és hiányos személyiséget létrehozni. Sőt, az ekkora inkonzisztenciát és kihagyó emlékeket kontár munkának tartaná. Abban már teljesen biztos, hogy Teodor magától nem támadná meg. Lett volna rá számtalan alkalma és tiszta lehetősége, de nem úgy tette elmozdíthatatlanná magát több, mint kétszáz éve, hogy csak egyetlen réteg mélységben gondolkodott. Ha csapda várná Teodor elméjében, akkor nem egyszerűen megtalálni akarta, hanem úgy akarta megtalálni, hogy létrehozója ne tudjon erről semmit. Természetesen fennáll a lehetősége, hogy semmi ilyesmi nincs a képben, egyszerűen tényleg csak amnéziás a malkavita, de ezt a verziót Andrej hamar eldobta magától. Még egy darabig faggatta a kisebbik vámpírt, de szándékosan nem segítette az emlékezésben, noha bőségesen képes lett volna rá.
– Szóval valakik üldöznek téged? – kérdezte Andrej szokásos, herecsavaró sziklaarcával.

Teodor kényelmetlenül feszengett a székben, alig fogyott a bor a poharában. Andrej érezte, mennyire zaklatott volt vendége. Teo halkan válaszolt.
– Úgy érzem, igen.
– Mire emlékszel belőlük? – folytatta Andrej, és letette az üres borospoharat. – Akár egyetlen bevillanó kép is sokat segítene. A táskádban nincs esetleg egy napló? Ha nekem lenne szétszabdalva a hosszú távú memóriám, én leírnék mindent.

Teodor kicsit felhorkantott.
– Egészen biztos, hogy csináltam ilyesmit, nem vagyok ostoba! De annak a naplómnak régen nyoma veszhetett, nem találtam sehol a táskában. Talán elhagytam valahol, ezt nem lenne nehéz elhinni rólam.
– Értem – bólintott Andrej, kissé kezdte idegesíteni, hogy egy helyben toporogtak.
– Azt hiszem, meg akarnak ölni.
– Más célból ritkán üldöznek valakit. Rémlik bármi, hogy mikor lehetett ez? Két hete? Két éve? Száz éve?
– Nem... nem, sajnálom – sütötte le szemeit Teo.

A ventrue nagyot sóhajtott és hátradőlt a székben.
– Nos, ha csalinak használunk, akkor könnyen elkaphatjuk őket.
– Kockázatos lenne, lévén, nem tudom, kik üldöznek. Talán ezért jöttem ide – tűnődött a ventrue-ra tekintve.

Andrej megvakarta az állát. Fejében forgó fogaskerekeinek kattogásai szinte kivetültek a valóságba.
– Emiatt ne fájjon a fejed, meg fogjuk oldani. Szem előtt tartunk, és ha valaki utolér, majd... beszélünk vele – Teo látta, hogy Andrej legutolsó mondatánál felvillan az a ragadozó fény, amit még nem látott, csak érzett. – Most viszont egyéb kötelezettségeim szólítanak. Nyélbe kell ütnöm pár üzletet.

Teodor bólintott, megköszönte és letette a borospoharat az asztalra. Mikor felállt, és elindult az ajtó felé, Andrej egy pillanat erejéig eltűnődött és utána szólt.
– Nem bánnám, ha velem tartanál!

A malkavita meglepettnek tűnt, mikor megfordult.
– Én? Veled?...
– Természetesen. Minél hamarabb belerázódsz a helyi ritmusba, annál jobb.

A kisebbik vámpír villantott egy kis félmosolyt.
– Készségesen állok rendel... – Teodor elhallgatott, megrebbentek a fülei. Andrej azonban nyugodtnak tűnt, pont olyan rideg kőszoborhoz méltóan állt, mint eddig. – Rendelkezésedre – fejezte be mondandóját, majd sebesen az ajtó felé nézett válla mögül.

A vastag, nehéz ajtó két szárnyát pehelyként ütötték szét, s még mielőtt a falhoz csapódtak volna, két kar megragadta a peremüket. Teo önkénytelenül is összébb húzódott a nő kisugárzására. A hölgy Andrej szöges ellentéte volt, fekete latexnadrágot viselt; magas szárú csizmát, vastag ezüstsarokkal. Fekete kabátját odadobta az egyik tetszőleges őrnek. A férfi természetesen csak magában morgott.
A hölgy beletúrt fehér hajába, és Teo ezt vette észre másodjára, mikor belépett. Két oldalt le volt borotválva a haja, csak középen volt egy hosszabbra nőtt, elhajlott taréj. Mondandóját már akkor elkezdte, mikor még be sem lépett a szobába. Pont úgy vonult be, mintha egy menyegzőn lett volna. Itt azonban ő az a személy lett volna, aki tiltakozik a dolgok ellen.
– Nos, azt hiszem, nem lesz valami kielégítő számodra, de van jó és rossz hírem is. Melyikkel kezdjem?
A hölgy Andrej szemeibe nézett, mielőtt az tovább dolgozott volna gépén, aztán tekintete lassan átvándorolt a kisebbik vendégre, és elhallgatott. Teodor félénken nézett fel a magas női egyedre. Az ő reakciója erre az volt, hogy ösztönösen elvigyorodott.
– Ó, de kis aranyos. Ki ez az új cukipofád, Andrej? – tette fel a kérdést a durva kollegina.

Teodor nyaka enyhén kivörösödött. Lassan, de biztosan húzódott a nagyobbik hím felé. A nőkkel még mindig idegen kapcsolatai voltak.
– Neked is szép estét – köszöntötte Andrej, és még csak meg sem adta a nőnek azt az örömöt, hogy meglepődik. – Érdekes project, nagy potenciállal, de egyelőre bizonytalan, hogy pontosan mennyire lesz problémás. Pár üzletkötéshez velünk tart ma. Ott tartottál, hogy van jó, és rossz híred – tért vissza a lényegre, továbbra is nyugodtan pötyögve.

A nő lehajolt Teodorhoz, látszólag nem zavarta, hogy a kisebbik vámpír teljesen belátott a dekoltázsába fehér atlétáján keresztül. Próbált a nő sárgán világító szemeibe nézni, később pedig arra a kézre fókuszált, amit felkínáltak neki egy barátságos kézfogásra.
– Nina vagyok.
– Én... én, öhh... Teodor – nyögte ki végül, és lekonyult füllel figyelte a következő lépését.

Nina a tenyerébe vette Teo arcát, megszorította és elforgatta jobbra, majd balra is.
– Hogy te mennyire édes vagy, mindjárt beléd harapok!

Teodor alig hallhatóan felnyüszített, segélykérően próbált Nina szorításából visszanézni Andrej felé, ő azonban a laptopból fel se nézve morgott.
– Ne hergeld túlságosan, Nina. Lehet, hogy meglep még a végén.

Nina cserfesen lenézett a kisebbik vámpírra.
– Meg tudna? Úgy még finomabb, nem? – nézett Teo könyörgő tekintetébe, mire elengedte a malkáv arcát. Odalibbent Andrej asztalához, és leült a távolabbi sarkára. – Nos, a rossz hír az, hogy egy nagyobb falka gangrel portyázik a nyugati területeken, de viszonylag messze vannak.
– Beljebb fognak jönni, ezt akarod mondani? – kérdezte Andrej, kis szünetet tartva a billentyűzet kattogtatásában.
– Szinte biztos – bólintott Nina.
– A mieink, vagy Kamarilla rohamcsapat?

Mindkettő rossz hír volt Andrej számára, és mindkettő lehetséges. Nina szeretett kissé kétértelműen fogalmazni néha, de a férfi már rutinból tette fel a pontosító kérdéseit.
– Vagy függetlenek, vagy kamarillások. Sokan voltak, nem mentünk közelebb a csajokkal – válaszolt Nina.
– Rendben, Joszifnak majd magyarázd el, merre voltak, állítson rájuk drónokat. Tudni akarom, hol a fészkük.
– Pontosan mekkora a birtok? – kérdezett közbe a malkáv.
– Nagy. A környező három város mind az én hűbérbirtokom – világosította fel Andrej.
– Ha ez a legfontosabb, ahol mi vagyunk, talán gyűrűt tudnék vonni az egyik köré – tette hátra kezeit Teodor.
– Próbáltál már ilyesmit? – sandított felé a nagyobbik ventrue.

Teodor hirtelen akart válaszolni.
– Nem igazán... nem, még soha.
– Akkor talán ne erőltessük ezt az ötletet. Másfelől, ha mi erősebb módszerekkel védjük magunkat, az ellenség erősebb módszerrel fog visszatámadni. Eszkaláció – mutatta fel egyik ujját. – Lehet még olyan helyzet, ahol hasznos lehet az ilyen megvalósítás, de jelenleg biztonságosabb a status quo megtartása.
– Ahogy gondolod, de az ajánlatom áll – Teo csak a szeme sarkából nézett Nina felé, de nem fordult oda. – Mintha... valamiféle üzleti betekintést említettél volna.
– Persze, igen. De előtte még megvárom, míg kedves Ninánk elmondja nekem a jó hírt – nézett a nő irányába.

Nina kissé forgatta a szemeit az asztalon ülve.
– Nem akarom elkeseríteni a pimpő lelkecskédet, de a jó hír az volt, hogy talán függetlenek, és nem kamarillások.

Andrej enyhén legyintett maga elé.
– A Kamarillának jobban örültem volna. Ideje lenne már egy újabb vérháborúnak, de nem akarok támadni. Jöjjenek ide inkább ők.
– Nos, az orosz és a lengyel határvidéken kifejezetten nyüzsögnek, nincsenek annyira távol – tájékoztatta Nina a körmeit piszkálva.
– Helyes, jöjjenek csak. Továbbra is ugyanazt kérem, de azért elismétlem. Kérlek, add le a drótot Joszifnak a gangrelekről, találja meg a fészküket, és mondjuk – Andrej gyorsan eltűnődött az állát vakarva, majd folytatta. – Délben rángassa ki őket onnan. Szokásos eljárás, nyakig betonba velük, amíg alszanak, aztán holnap éjjel beszélek velük.
– Rendben, intézkedek már, főnök úr.

A nő lepattant az asztalról, felvette a kabátját a fickótól, akire rá volt bízva, majd bezárta maga mögött az ajtót. Teodor egy ideig nézte a bezárt szárnyakat, majd Andrej-hez fordult, és csak megjegyezte.
– Kissé rámenős.

A ventrue még párat pötyögött a billentyűzeten, majd ismét lezárta a laptopot.
– Persze. Vannak még nála is rámenősebb... munkatársaim. Én maga vagyok az önfegyelem és visszafogottság, de a helyzetemben ez, ugyebár, elvárt – némi öniróniával forgatta a szemeit, komoly meggyőződése volt, hogy visszafogott.
– Ezt nem vitatom. A magad módján, amit eddig láttam legalábbis, az vagy. Az én esetemben is az voltál. Meggyőződésem volt, hogy legalább megkínoztatsz – húzta el a száját egy pillanatra Teo. – Bár kissé olyan vagy, mint egy rugóskés. Ha tudod, hol van a kioldó, kiszámítható vagy.
– Van benne valami – nyugtázta a ventrue.

Teodor csendben ült a helyén. Nem volt biztos benne, mit kellene csinálnia. Talán valami olyasmit várt el a nagyobbik vámpírtól, hogy megmondja, mit kell tennie, kit kell megölnie. Andrej azonban csak összerendezgette a papírokat, irattartóba tette és visszatolta az egyik polcra. Amint visszafordult, összecsapta tenyereit és megdörzsölte őket.

– Rendben van! Elmondom, mi lesz a mai program. Készen állsz? – nézett a malkavita furcsa arckifejezésére.
– A-azt hiszem... Igen – szögezte le Teo rövid gondolkodás után.
– Remek! Előre fogjuk venni a rizikósabb melókat. Legelőször is, magángéppel átrepülünk Luhanszkba. Egy ruszki katonai rendész nem ért a szép szóból, és már a sokadik szállítmányomat foglalja le – adott tájékoztatót a ventrue.
– Akkor – kezdett bele halkan Teodor, majd ránézett az asztal szélét támasztó vámpírra. – Gondolom, szeretnél elbeszélgetni vele, ugye?

Andrej elmosolyodott.
– Pontosan így van. Időszerűvé vált személyesen tisztázni a nézeteltérést. Utána, miután visszatértünk ide, fogadom egy kisebb maffiacsoport küldöttségét – a ventrue megrántotta egyik vállát. – Majd meglátjuk, mit akarnak pontosan. Utána lassan ki fogunk fogyni a napból, meghallgatom a reggeli jelentéseket és végeztünk.

Teodor elgondolkodva hümmögött.
– Sűrű este elé nézünk – összegezte.
– Ilyen ez az élet – tárta szét karjait a ventrue, majd leejtette őket és zsebre dugta. – Javaslom, hogy készülj össze. Szeretnék indulni legfeljebb fél óra múlva.

A malkavita tudomásul vette a kérést, felállt és enyhén meghajolt.
– Ez nem szükséges – legyintett Andrej. – A kotériám tagjaitól ezt sosem várom el. Nina sem teszi.

Teodor zavartan nézett fel, még mindig az előző pozícióját tartva, majd kiegyenesedett és elindult kifelé. Résnyire nyitotta az ajtót, amin éppen átfért sovány alkatával és elvonult a két testőr mellett. A balusztrádos erkélyen végig a földet nézte, a fejében zakatoltak a hangok, ahogyan töredékes emlékeinek helyét kezdték átvenni az újak. Hirtelen a fejéhez kapott, mikor két hosszú lábba és egy fehér atlétába botlott, majd összeütköztek. Nina ráfújt a vámpírra, Teodor pedig azonnal oldalra szökkent, hogy kitérjen az útjából.
– Nézz az orrod elé!
– Bocsáss meg, nem figyeltem... – nyögte oda Teodor, miközben megrázta a fejét, hogy a fejében levő zaj megszűnjön.

Nina felhúzta egyik szemöldökét, és visszafordult.
– Jól vagy?
– Persze – vágta rá Teodor. A kollegina azonban láthatólag nem hitt neki. – Csak egy kis fülzúgás.

A nő elhúzta a száját, gyanakodva mérte végig a kisebbik vérszívót.
– Fülzúgás...
– Az – mondta a malkavita, még magát is elbizonytalanítva. – Nekem... mennem kellene. Még egyszer sajnálom, nem akartam beléd ütközni.
– Nincs harag – zárta rövidre a nő, és tovább haladt.