A Malkavita

Homályos képek

Minden olyan homályos volt... alig láttam valamit. Nem emlékszem szagokra, csak zajos képekre. Úgy mosódott el a környezet, és minden más is, mintha víz alatt lettem volna. Valami éles fény világított a mennyezeten, egybefüggő sávokban. Inkább azokat néztem, nem a fehér ruhás alakokat. Minden másra akartam figyelni, csak azokra nem. A fülem úgy zúgott, mintha épp robbant volna mellettem egy rakéta, nem hallottam, mit mondanak. Valamit mondhattak, mert mozgott a szájuk... feltételezem, hogy az a szájuk volt. Nem voltam eszméletlen, csupán nem akartam rájuk figyelni.

Elfejeltem, mikor megpróbáltak az arcomhoz érni, de úgy éreztem, mintha alkohol lenne a testemben, minden álomszerűen, hullámokat verve úszott. Az egyik alak mindig fel-felnézegetett maga mögé, de nem láttam, hogy mire, vagy miért. A legrosszabb az volt, hogy álltam valamin, de nem tudtam mozogni. Szorítást éreztem a mellkasomnál, a derekamnál, a csuklóimon és a bokáimon. El akartam menni, de nem engedték... én csak haza akartam menni... de hol is van a haza? Már nem is emlékszek.
Egyáltalán nem is emlékszek erre az egészre, de annyira valóságos volt. Valamit az egyik mondott, amitől én elkezdtem mocorogni, és talán féltem. Nem... rettegtem.
A távoli, egybefüggő felületen egy résnyi fény jelent meg, és belépett rajta egy alak. Ekkor kezdtem el egyértelműen pánikba esni, mert az eleve elmosódott kép még jobban csúszni kezdett ide-oda, ahogyan vergődtem. A szemem könnybe lábadt, és elkezdtem sikoltozni. Még az álom biztonságos, halk falain keresztül is hallottam. Az alak egyre közelebb jött, de nem sietett, mert látni akarta, ahogyan viszolyogtam tőle. Az egyik fehér alak megfogta az arcomat, és könyörgően nézett a szemeimbe. Csak az íriszét láttam a könnyeken keresztül... a szürke íriszét, és azt, hogy szólongat. A nevemet mondja.
Teodor... Teodor...


– TEODOR! ÉBRESZTŐ!

A malkavita szemei kipattantak, és meglátták Nina hófehér arcát. A nő épp küzdött vele az ágyában, próbálta lefogni a karjait, és a feje mellé szorítani. Teo csak ezután vette észre, hogy jómaga épp olyan hangosan üvöltözik, mint aki az életéért küzd. Nina átlépett rajta, és a combjaira ült, próbálta belepréselni a matracba.
– Nyugalom! Nyugalom, hé, én vagyok az! NINA! – ordított, hogy valamennyire túlharsogja a malkávot.

Teodor egy bika erejével vergődött alatta, majd lelökte magáról a nagyobbik vámpírt, de Nina kitartott, rutinosan próbálta keresztbe tenni Teo kezeit a mellkasán. Nem szabadott volna megítélnie őt a testéről, a nyüzüge, vékony férfiban hatalmas erő volt, és nagyon ellenkezett. Nina lefogta végül a kezeit, és a nyakához hajolt, nem érdekelte, mennyire fáj a dobhártyája a malkavita üvöltésétől. A szoba ajtaja hangosan kicsapódott, és az idősebbik ventrue rontott be rajta, azonnal átlátva a helyzetet. Alig három lépésből máris az ágynál termett, leguggolt, és tenyerét a malkáv homlokára tette.
Teo üvöltése fokozatosan lanyhult, és pár pillanat múlva teljesen elcsendesedett... Nina érezte, hogy elernyed alatta. A nő lassan elhúzódott, és megnézte Teo szemeit. A jellegzetes feketeség lassan kezdett kúszni a szem peremei felé.
A malkavita nagyokat pislogott, és előbb Nina, majd Andrej arcát kezdte fürkészni. Lelassult körülöttük minden, és néma csend állt be az egész birtokra.
Teodor értetlenül nézett fel rájuk, alig hallhatóan szólalt meg.
– Mi történt?...

Nina megereszkedett vállal, felengedetten ült fel, és szállt le róla, hogy az ágy peremére helyezkedjen.
– Azt te tudnád megmondani – szólalt meg remegő hanggal. – Álmodtál szerintem.
– A kérdés, hogy mit? – kérdezte sokkal szigorúbban Andrej. – Mire emlékszel?
– Lassabban, Andrej – csitította Nina.

Teo összehúzta magát gombócba, kereste saját testének melegét. Ráncolta a szemöldökét, nem akart visszaemlékezni az álomra, de mondania kellett valamit.
– Már nem emlékszek olyan tisztán, de... talán lefogtak, és bántani akartak.
– Ki akart? – furakodott tovább.
– Nem tudom! – emelte fel a hangját Teo. – Nem tudom, fogalmam sincs, ennyire már nem emlékszek!
– Rendben, rendben – liftezett a kezével Andrej. – Friss az élmény, értem, de tudnom kell. Remélem, megérted.

A malkavita rövid és dühös pillantást vetett a ventrue-ra. Tudta, hogy Andrej segíteni akart, de most, hogy újraálmodta ezt megint, és kis híján őrjöngött, nem volt bölcs a kékvérűtől, hogy tovább zaklatta. És Nina ezt épp időben látta, megfogta Andrej vállát.
– Bízd ezt most rám, testvér... szólok majd.

Az idősebbik ventrue szeme tikkelt egyet, de bólintott, és felállt. Nem szívesen hagyta ott húgát egy ilyen helyzet után Teodorral. Ám még ő is belátta, hogy érzelmek terén Nina jobban jeleskedett nála, és talán a malkávnak most erre van szüksége.

Nina átkarolta Teodort, de érezte, hogy összerezzent, és húzódott volna el. Vette a jeleket, és inkább csak megsimította a hátát. Testvére most zaklatott volt, és nem akart beszélni. Nem akarta erőltetni, de Nina is tudta, hogy Teo hamar el fogja felejteni az álmát, és nekik tudniuk kellene a benne történteket.
– Teo...
– Felesleges, Nina... már alig emlékszek – előzte meg a malkavita.
– Akkor miért reszketsz még mindig? – simította tovább a hátát.

Teodor felhorkantott, még jobban el akart húzódni, de egyszerre jól is esett neki Nina törődése... úgyhogy hagyta.
– Ha egy medve átmegy rajtad, lehet, hogy a veszély már elmúlt, de attól még lesz egy csonttörésed...
– Még tart a hatása, értem...
– Nina – rántotta fel a fejét Teo, mire a nő összerezzent. – Jól esik, hogy próbálsz foglalkozni velem, de... most inkább ne csináld, kérlek. Utálom, ha ilyenkor van velem valaki...

Nina kiengedte mellkasából a feszültséggel teli levegőt.
– Akarod, hogy elmenjek?
– Igen is meg nem is... – vallotta be Teo. – Nem tudom, mi lenne most a jó...

A ventrue megereszkedett vállal állt fel az ágyról.
– Nem tudok helyetted dönteni. Ha akarod, maradok, ha nem, akkor elmegyek... de nem szívesen hagynálak egyedül, Teo.

A malkáv átölelte térdeit, és magába bújt. Perceken keresztül maradt így, Nina pedig türelmesen állt, és várt. Érezte a sós könny illatát a levegőben, és látta, hogy kis vértestvére remeg.
Teodorban lezajlott minden, hogy mit szeretett volna mondani Ninának, de egy megfoghatatlan madzag szorította össze a torkát, és nem hagyta, hogy bármilyen hang is kijöjjön a szájából.

Hogyne akarnám, hogy maradj... Félek egyedül, mindig is féltem! Alig telik el úgy egy éjszaka, hogy ne lenne lidércnyomásom! A legrosszabb, amikor látom azt, érzem és az egészet egyszerűen újraélem! Nem tudom, hogy mi történt velem, mert nem tudok emlékezni, nem tudok segítségért kiáltani, mert nem tudom, mitől félek! De minden alkalommal, amikor elalszok, azt kívánom, bárcsak ne ébrednék fel, mert akkor nem tud elragadni! És közben ez az egész talán nem is létezik, csak a sötétben tapogatózok, és csupán reménykedni tudok abban, hogy valaki majd egyszer megfogja a kezemet és kivezet végre ebből a sötét homályból!

Nina torka összeszorult... hallotta minden egyes szavát, mert úgy akarta... a ventrue klán a gondolatok mestere, és képes volt hallani a gondolatokat. Most Ninának azonban, ahogyan hallgatta Teodort, minden erejére szüksége volt, hogy ne törjön ki könnyekben.

Nem... Nem tudod, milyen érzés, mikor fogalmad sincs róla, ki vagy valójában... nem tudom, hogyan lettem a vér és téboly rabja, csak azt, hogy valami szüntelenül itt lohol mögöttem, de nem látom micsoda, csak hallom a lépteit, és a hideg leheletét a nyakamon, Nina! Rohadtul félek, érted?! És nem tudom, mit csináljak! A legkönnyebb az lenne, ha kiállnék a napra, és végre vége lenne ennek, mert beleőrülök a félelembe!

A ventrue lassú léptekkel indult meg, leült az ágyra, és magához húzta kis testvérét.
– Sssh... tudom. Tudom, hogy félsz. De nincs semmi baj. Nem kell félned, itt vagyunk.

Teodor vállai remegtek, halkan szipogott Nina karjában.
Igen, itt vagytok... és csak idő kérdése, hogy mikor fog bekövetkezni a baj... vagy én öllek meg titeket, vagy az, ami üldöz.

– Ha erre sor kerülne, akkor majd foglalkozunk vele, amikor bekövetkezik... ne félj olyantól, ami még meg sem történt, Teodor.

A malkáv lassan felemelte kobakját a gödréből, de nem nézett fel a ventrue-ra, csak meredt ugyanúgy a semmibe.
– Olyan vagy, mint egy nővér...

Nina elmosolyodott, és állával még közelebb vonta magához a kisebbik testét.
– Az is vagyok.

Teodor engedte, hogy a feje Nina nyakának billenjen. Szerette a társaságát, és a legjobb testvér volt, akit csak kívánhatott ebben a kárhozott életben. Hallgatta, ahogyan a ventrue élőholt szíve lassan, hosszú kihagyásokkal lüktetett, mint egy friss haldoklóé.
A két ventrue együttesen nagy hatást gyakorolt rá, legjobb tudásuk szerint igyekeztek tanítani. Nina mindig ott volt, ha az érzéseivel gyötrődött, Andrej pedig akkor volt ott, mikor gyakorlatias tanácsokra volt szüksége. Nehezen hitte el magának... de tényleg talált egy családot.
– Köszönöm, Nina...

A ventrue engedte, hogy befogadott véröccse közelebb húzódjon hozzá, és megölelje.
– Szívesen, te kis zakkant hülye.