A Malkavita

Családtag

A társalgás alapjaiban véve nem sült el olyan mértékben rosszul, mint amire a két ventrue számított. A köpcös disznóembert Andrej útjának eresztette, és ez ellen a kisfickónak sem volt semmi kifogása. Nem tudta volna megmondani miért, de mélységében rengette meg lelkét ez a sápadt férfi. Természetesen ez az együttműködésre való hajlam csupán addig fog tartani, míg kimegy az épületből, vagy talán jobb esetben pár napig, utána ismét át fogja venni helyét az ostoba, emberi dac. Andrej most azonban úgy döntött, ezzel majd később foglalatoskodik. A férfi valószínűleg sosem fogja kinőni magát ezzel a gyermeteg hozzáállással, s így nem különösebben aggódott. A ventrue-t most fontosabb ügyei szólították, mint egy pitiáner drogfőnök. Az embereit Nina elkobozta, és levitte az alsó szintekre Joszifhoz. Bátyja ugyan tisztában volt vele, hogy nem lett volna szükséges utasítania húgát, hogy mossa ki az elméjüket, a nő tudta magától is a dolgát. Ám valahogy mégis, csupán megszokásból osztotta ki a parancsot, húga pedig szemforgatva vette tudomásul.

A katonák közül egyetlen egy nem élte túl a találkozót, aki végül fegyvert rántott a ventrue-ra. A vámpírok szemszögéből egyáltalán nem meglepő módon, senki sem értette, hogyan történt az eset. Amikor a férfi meghúzta a ravaszt, a golyó célt tévesztett, mert Andrej elmozgott az útjából, s eközben a férfi mellkasából egy hatalmas vágásból tört elő a vér, akár egy gejzír. Sajnálatos módon, összeesett és meghalt, még ordítani sem volt ideje. A jelenetet feldolgozni képtelen többi jelenlévő elszörnyedve hátrált a holttesttől, és a ventrue-ra nézett magyarázatért. Ő ridegen, mosoly nélkül fogadta a produkciót, és takarítóért küldte Teodort. A jelenlévő kompánia egy töredékmásodpercre talán istennek tekintette Andrej-t. Megmondta világosan és egyértelműen. Vagy beállnak a sorba, vagy meghalnak, s csodával határos módon, aki ellenállt volna, valóban meghalt.

Mindig akad egy, mondta magában a ventrue. Miután az illető kivérzett, csupán egy kósza pillantást vetett a malkavitára. Elégedett volt a kisebbik vértestvérrel, és ezért küldte pont őt a takarító szolgálatért. Túl sok inger érte a közönséget, és tartott tőle, hogy véletlenül őrjöngésbe kezd, látva a rémült és étvágygerjesztő arcokat.

A folyosón végiglépdelve Teodor sem mosolygott. Mélységesen felháborította, hogy fegyvert mertek rántani Andrej-re, holott felkínálta a békés lehetőséget is.
Lassan pirkadni kezdett odakint, így a csillárok fénye egyre erőtlenebb, sápadtabb lett, kezdték elveszíteni ragyogásukat. Automatikusan, percről percre kezdtek kialudni, míg a függönyök által megszűrt napfény be nem áramlott a kastély belsejébe. A sötét éj befejeztével a zene is alább hagyott, elcsendesedett az egész háznép.

Teo szemrevételezte a már gyógyulóban levő sebet a tenyerén, rajta a lázadó gondolkodású úriember portréjával. Nem kifejezetten preferálta, ha a tenyerére kellett rajzolnia, ilyenkor egyfolytában viszketett neki egészen addig, míg teljesen be nem gyógyult.

Teodor a páholy erkélyénél levő széken foglalt helyet, a két oszlop közt. A napfény első sugarai kezdték bevilágítani a nagycsarnokot, mely a nappali órákban meglehetősen unalmas képpel bírt. Az éjszakai élet kastélya volt ez, a nappal leginkább a takarításokról szólt, és azon vendégek kiszolgálásáról, akik meg tudták fizetni, hogy napokig itt lebzseljenek, fent a magánosztályokon.

A kerek asztalok néhánya kifejezetten trehányul festett, a terítők meggyűrve lógtak le róluk, fájdalmas képet adtak a figyelő szemek tudtára, panaszosan mutogatták színes foltjaikat, melyeket az itt-ott elborult borospoharak okoztak. Több eltört üveg is hevert szétszórva a csarnok padlóján, néhány hölgy szorgosan sepregette őket kisebb -nagyobb kupacokba, azok pedig szilánkosan visítottak, míg meg nem állapodtak helyükön. Akadt néhány egészen egyben maradt üveg is, ám ezek mellé általában társult egy bódult állapotban levő személy is. Ezekhez az emberekhez lassan és biztosan közeledett pár biztonsági őr, hogy kikísérjék őket az ajtón kemény szeretettel.

A malkavita rosszallóan csóválta a fejét, hiába volt exkluzív a klub, a tehetősebbje így is csak egy drága kocsmaként kezelte.
Teodor előregörnyedt és felpattintott egy piros keresztes dobozt. Egy nagyobb üveget vett elő belőle, majd egy lezárt zacskót. Az utóbbiról gondosan lehúzta a védőzárat, és belenyúlt a tartalmába.

Teo elkezdte lefertőtleníteni sebeit egy kivett vattapamaccsal és igen tekintélyes mennyiségű bórral. Lendületesen megborította az üveget, majd erősen rányomta nyílt sebeire a fertőtlenítőtől lucskos puha golyót. Fogait csikorgatva szorította össze, és dobogni kezdett egyik sarkával, hevesen sziszegve.
Mikor a bór kezdte megtenni a hatását, a malkavita láthatóan elernyedt. A csípő, maró fájdalom tűrése miatt észre sem vette a vastag ezüstsarkak kopogását.
– Mit művelsz?

Teo enyhén könnyezve felnézett a hang irányába, és meglátta Nina arcát.
– Fertőtlenítek – nyögte ki.
– A fél üveggel? – sandított a szer irányába.

A malkavita kissé elhúzta a száját.
– Ha csíp és fáj, nem viszket annyira...

Nina szó nélkül helyet foglalt a vele szembeni széken, és rákönyökölt saját térdeire.
– Mutasd – nyújtotta a kezét.

Teo némi bizonytalankodás után engedelmeskedett neki, és tenyérrel felfelé a nő kezeibe tette őket. Nina rosszallóan felmordult.
– Gondolom, mostál kezet előtte?
– Persze, hogy mostam – mondta Teodor egy leheletnyi sértődéssel a hangjában.

Nina ezek után is morgott.
– Nem csoda, hogy nem tud gyógyulni, folyton mardosod.
– Igen, tudom – mondta belátóan a malkavita.

A nő szétfeszítette Teo ujjait, mikor az megint összeszorította volna, hogy vakarózzon.
– Bírd ki – mordult Nina, és a doboz felé nyúlt. – Maradj nyugton, majd én lekezellek.

Teodor megszeppenve nézte mozdulatait, enyhén tikkelő szemhéjakkal. Borzasztóan viszketett a seb.
– Láttam a felvételeket, mikor megvágtad Andrej arcát –közölte Nina egyhangúan.

A malkavita erre kissé sápadtabban nyögött fel. A téma pont olyan váratlanul jött a semmiből, mint egy vadkan a sikátorból. Ijesztő volt, és senki sem számított rá. Némi aggodalmat érzett maga iránt, kinézte a ventrue-ból, hogy átharapja a torkát, amiért bántotta testvérét.

– Nagyon impresszív volt – fejezte be a nő.
– Óh – lepődött meg Teodor. – Izé... köszönöm.
– Ne érts félre, nem örülök, hogy megtetted, de érthető volt... minden esetre – folytatta lágyabb hanglejtéssel –, örülnék, ha nem tennéd ezt többet mások előtt... nagyon élesen maradt meg bennük a kép.
– Rendben... sajnálom.
– Nem kell sajnálnod – szögezte le Nina, miközben óvatosan elkezdte kitisztítani a malkáv sebeit.

Teodor nem tudta hirtelen hova tenni ezt a viselkedést, hiszen a nő először sajátságos módon tartott tőle, és ugyan nem mondta a malkavitának, Teodor akkor is érezte, hogy nem örült a jelenlétének.
– Öm... Nina?

Az említett nem nézett fel a tisztításból, de jobban kihúzta magát, hogy a malkáv láthassa az arcát.
– Igen?

Teodor kis szünetet tartott, míg pontosan átgondolta, mit akart kérdezni. Ösztönszerűen kissé félrenézett, kerülte a szemkontaktust, még ha egyelőre nem is volt.
– Haragszol rám?

Nina felhúzta a szemöldökét, miközben áttért a malkáv bal tenyerére.
– Tettél valamit, amiért haragudhatnék?
– Hát, igen... Itt vagyok – mondta bágyadtan Teo, s ekkor Nina leállt a mozdulataival, és villanó szemekkel felnézett a malkavitára.
– Mire célzol ezzel?
– Hiszen te sem akartad, hogy itt legyek – tűrte a tekintetét.

Nina ujjai lassan belemélyedtek Teo sebeibe. A malkáv fülei lefeszültek, a teste hirtelen összerándult, nyöszörögni és vicsorogni kezdett.
– Szeretnéd még tovább mondani a hülyeségeidet?
– Nem! – kiáltotta elnyomva, mire Nina befejezte a szorítását.
– Szerintem se – nyugtázta a nő, és elővett a csomagból két steril lapocskát, majd némi kötöző anyagot.
– Miért csináltad ezt? – nyögte tovább a malkavita.
– Azért, mert hülyeségeket beszéltél, és valahogy ki kellett, hogy billentselek belőle – mosolygott rá a ventrue, Teodor azonban elhúzta a száját.
– Nagyon furcsán zökkentesz ki embereket – vallotta be.
– Csak törődök veled.
– Hogy... törődsz? – visszhangozta a malkáv.
– Onnantól, hogy An befogadott, családtag lettél, és nem számítanak már a régi érzelmek. Ne sérts meg minket ezzel, amit most csinálsz – vetette oda szigorúan.

A malkavita letaglózottan, és értetlenül nézett felé.
– Ne haragudj – mondta halkan.
– Nincsen semmi baj, dilis.

Nina valamiféle reakciót várt volna, Teo azonban csak lekonyult füllel ücsörgött előtte, és hagyta, hadd tegyen vele, amit akart. A nőnek megesett a szíve kis vértestvérén, felbiccentette a malkáv állát, és elmosolyodott.
– Hé. Ne légy már ilyen kis búvalbaszott. Ez csak kemény szeretet volt, fogsz még ilyeneket kapni tőlem.

Teodor egyre kevésbé értette a helyzetet. Eljött az a pont, ahol végképp nem tudta, hányadán állt Ninával. Közvetlen volt, és ingatag... vagy csak számára volt ilyen, és valójában az volt a megszokott, amit ő csinált. Ráadásul most folyamatos érintkezésekben voltak... Teo nem sokszor ért nőkhöz, és ez most különösen furcsa érzés volt. Nehezen hitte volna elsőre, hogy Nina kedvesen is meg tudja érinteni az embert. Nem tudta úgy venni, mint közeledést, és ezt a ventrue is tudta.
– Baj van? – puhatolózott a nő.
– Én csak – kezdte halkan Teo. – Azt hiszem, nem értelek.
– Hm – bólintott Nina, és töprengett egy ideig. Lágy hangon folytatta – Végül is érthető, nem sokat találkoztunk. Viszont a testvérem vagy, és szeretnék törődni veled, ahogy mondtam.

Teodor ernyedten hallgatta a ventrue-t.
– Hogy lehetnék a testvéred, Nina? Másfél napja történt talán?

Nina elszámolt magában háromig, és sóhajtott egy nagyot.
– Értem a hozzáállásodat. Amnéziás vagy, ezért még az emberi léptékek ragadtak meg benned. De itt. Itt, hogyha családtagnak fogadsz valakit, nem számít semmi, ami addig történt, érted?

Teodor fülei lekonyultak, és fáradtan nézett vissza Nina szemeibe.

– Igen, értem... csak mégsem. Változnom kellene végre, felfogtam, de az én esetemben ez nem olyan egyszerű, mint hiszed! Nem tudok csak úgy, testvéremként tekinteni valakire!

Nina lassan bólintva húzta el a száját, megoldáson próbálta törni a fejét. Egyszer csak lágy mosoly ült ki a szájára.
– Lenne itt valami... persze csak ha te is akarod.
– Mi lenne az?
– Egyszerű. Szemezzünk – ajánlotta fel a ventrue.
– Úgy érted...?
– Pontosan – erősítette meg.

A malkavita nem véletlenül ódzkodott az ötlettől. Amikor két vámpír Szemezett, megmutatták egymásnak azokat, amik belül játszódtak. És a malkaviták elméje, ha kissé kizökkentek, beránthatták a partnert, szélsőséges esetben pedig megfertőzhették a tébollyal.
– Ne aggódj – mondta a ventrue selymes hangján. – Vigyázni fogok. Sokszor csináltam már.
– Malkavitával is? – kérdezett vissza halkan.
– Csak egyszer... és ő nálad labilisabb volt.
– Nem biztos, hogy akarom... nehezen tudom megszakítani – vallotta be.
– Az nem baj. Majd én megszakítom.
– Te? – hitetlenkedett a malkáv. – Mármint... tényleg képes lennél rá?
– Nem lennék, hanem vagyok – mondta határozottan Nina. – Ha nem megyünk túl mélyre, nem lesz gond.
– Jó, de... – kissé elpirult arccal folytatta. – Ez intim dolog, és nem tudom, hogy akarom-e.
– Én szeretném megtenni kettőnk kapcsolatáért – mondta őszintén Nina. – De ha te nem szeretnéd, akkor nem erőltetem.

Ezek a szavak adtak olyan löketet Teodornak, ami erősen ösztönözte arra, hogy ő is megtegyen ennyit. Tisztában volt vele, hogy milyen ez az eljárás, és valószínűleg neki sem lehet annyira egyszerű, mégis hajlandó rá... és az ő kedvéért.
– De ez veszélyes. És én nem akarlak bántani.

A ventrue elmosolyodott, tudta, hogy kell törni a jeget. Együtt érzett a vértestvérrel, és hajlandó volt az ő kedve szerint eljárni.
– Persze, hogy veszélyes. De ha ez a módja, hogy bízz bennem, megteszem. Nem esik bajom, megígérem.

Megígérem.
Nina szavai sziklává tették Teot. Szilárd külső, belül vattacukorral. Belátta, hogy ha meg akarja érteni őt, akkor ez egy nagyon jó megoldása lehet a történetnek.
A Szemezés. Olyan eljárás, ami azokat mutatta meg egy személyben, melyeket kívülről nem lehetett észrevenni. Teodor nem tudta volna megmondani az okát, de valamiért bízott a ventrue-ban annyira, hogy engedett a kísértésnek.
– Vigyázok rád... – ígérte viszont neki Teodor.

Lassan felvették a szemkontaktust, és kapkodás nélkül mindketten előregörnyedtek, bámulni kezdték egymás íriszét.
Amit most véghezvittek, felért egyfajta gáttöréssel. Látták egymás lelkét, olvastak a gondolataikban, és ez csupán annak volt köszönhető, hogy engedték ezt egymásnak a bizalom jeleként. Mindketten érezték egymás színeit, vibrációit, és láttak néha homályos emlékeket...
Fekete űrben lebegtek, és lemeztelenítve magukat a külső hatások pajzsától, pásztázni kezdték egymást. Nina hagyta, hogy Teodor kezdeményezzen és figyeljen elsőnek, míg ő betartva a szabályokat, csukott szemekkel megvárja, hogy végezzen. Teo kinyitotta szemeit a feketeségben.