A Malkavita

Bíbor értekezés

Andrej ehhez egyszerűen nem volt elég józan. Mindig is tudta, hogy a malkaviták, kik Malkáv őrült gyermekei és magukkal hordozzák a tébolyt, nos... háborodottak. Mindenképpen érdekes lehetőségekkel kecsegteti legújabb felfedezése, de józansága révén, óvatosan fog hozzáállni. Csendben ült a malkavita előtt, üres poharát a kisasztalra tette. Szeretne, de nem tudja a módját, hogyan vergődhetne legegyszerűbben zöldágra kis vértestvérével, Teodorral. Legfőképpen feldühíteni nem akarja, vagy ami rosszabb, megijeszteni. Egyértelmű, hogy a félelme a legvalószínűbb veszélyforrás, s azzal csak kevésbé lemaradva követi a haragja. Ritka rossz kombináció, jegyezte meg magában. Komolyan mondta Ninának, hogy ellenőrzés alatt akarja tartani. Pár perc múlva szólalt csak meg, hogy végre megtörje ezt a fojtogató csendet.
– Hacsak nincs valami előzetes kérdésed, szeretném egyeztetni a tennivalóinkat. Emlékszel még, hová megyünk? – sandított felé sárga szemeivel.
– Valami ruszki katonai rendész elorozta a szállítmányaidat, te pedig szeretnél elbeszélgetni vele ez ügyben – mondta vissza gond nélkül Teo. – Pontosan miről van szó? Kábítószer? Robbanóanyag?
– Pontosan – bólintott a ventrue. – Luhanszkban, az egyik szakadár tartományban. A szállítmány meg valóban, drogok legnagyobbrészt, de akad néha pár ízléses csomag is a kezeimbe. Egyszerű partykellékek csak, de ezekkel lehet bejáratni a fontosabb útvonalakat – magyarázta a kékvérű. – Ha egyszer megvan egy útvonal, ahol a vámosok már nem nyúlnak a szállítmányokhoz, ha meglátják a nevedet, akkor bármit lehet mozgatni.

Teo egyfelől ámulattal hallgatta a ventrue-t, mennyire izgatja az élet adta bonyodalmak kibogozása. Ő jómaga is élt pár évszázadot, de az amnéziája végett, neki minden élvezet újdonságként hatott.
– És ez a mi emberünk ismerős, akivel rosszban vagyunk, vagy valaki, akit hirtelen odatettek és még nem ismeri a dolgok rendjét? – érdeklődött Teodor, s közben próbálta közelebb húzni a táskáját.
– Inkább az utóbbi, bár nem hirtelen lett kinevezve a területre – mondta kissé mélyebb, morgós hangon. – Egyszerűen csak ez egy újabb útvonal, ahol mozgatnám a dolgaimat és még nincs bejáratva – Láthatóan elkezdett morgolódni, húzta a száját. – Próbáltuk lefizetni és... szokványos módon megzsarolni, de egyik sem vált be. Ilyenkor, ha nem túl fontos a vonal, akkor az egyik katonám megy oda elbeszélgetni, ha fontos, akkor én.

A malkavita bólintott, és elkezdett kutatni a táskájában. A furcsa kiegészítő egészen a válláig elnyelte a karját, de ő nem zavartatta magát. Látta, hogy a ventrue nem tud hozzászokni ehhez a látványhoz.
– Akkor már csak két kérdésem van – nézett fel kutatása közben a sárga szemekbe. – Hol lesz az úticélunk, és nekem mi lesz a feladatom?
– Óh, tekintettel a késői órára, házhoz megyünk – mosolyodott el Andrej, mely inkább egy huncut vigyorra kezdett hasonlítani. – Szép, kertvárosi lakás, feleség, egy gyerek. A te feladatod... – itt hosszabb szünetet tartott, hogy átgondolja. – Igen, a feladatod az lesz egyfelől, hogy fedezz engem a biztonság kedvéért. Másfelől – nyújtotta ki mutatóujját –, támogatni, ha valami balul sülne el. Vagy ha nem tudnék elég irányba figyelni.
– Rendben – nyugtázta a malkavita. – Számíthatsz rám.
– Köszönöm.
– Mennyi idő, míg odaérünk? – állt le mozdulataival Teodor.
– Még negyed óra, körülbelül.

Teo gyorsabban kezdett matatni a táskájában.
– Az elég is lesz... jobb lesz, ha bemegyek.
– Hogy mit csinálsz? – kérdezte kerek szemekkel a ventrue, azonban a malkáv, mintha ez lenne a legtermészetesebb, beleugrott a táskájába.

Andrej reflexből nyúlt volna utána, de aztán a józan esze ráparancsolt. Hirtelen elernyedt a teste, és visszakényelmesedett a székre... elvégre Teodor csak tudta, mit csinál. Legalábbis ezzel a gondolattal próbálta nyugtatni idegeit, amik próbálták feldolgozni a látványt, és visítottak a valószínűtlenség fogalma ellen. A ventrue, míg a malkavita nem láthatta, kicsit megdörzsölte a szemeit, majd ahogyan lassan lekúsztak az ujjai, megnyúzta az arcát. Újra felmerült benne a kérdés, melynek számolását órákkal ezelőtt feladta... Miért pont egy malkavita?
Valami mély, súrlódó hangot vett ki a táskából, falapok és fémes felületek lehettek. Aztán minden bizonnyal valami vékony anyag csörgése, amin folyamatosan karistoltak. Ezt szorosan, egyidejűleg követte néhány egyértelmű tégelytető lecsavarásának némileg megnyugtató hangja. Andrej akaratlanul is közelebb húzódott a táskához, nem tehetett kíváncsi természetéről. Azonban semmi különlegeset nem látott, csak a táska ugyan olyan bőr aljzatát, mint amiből minden más része is készült.
– Tudod – kezdett bele egy hang, a repülő valamely részéből; s Andrej ide-oda rángatta a fejét, keresve a hang forrását –, ez akkor működik, ha hiszel benne!

A ventrue megrázta a fejét, egyértelművé vált számára, hogy Teodor szólította meg odabentről, de a repülő minden felületéről pattogott a hang, mint egy pin-pong labda. Andrej csak rázta a fejét, úgy érezte, bogár fészkelt bele a fülébe, próbálta kidugítani. Nincs hozzászokva ilyenfajta jelenségekhez, egy átlagos, hozzá nem értő személyt rendkívül meg tud viselni egy ilyen apróság, és Andrej érzékszervei – akárcsak a gyomra –, nagyon kifinomultak voltak.
– Akkor ez esetben rejtve maradnak a titkaid előttem – szenvedett a füle dugításával, igencsak grimaszolva közben. – A hit nekem ingoványos talaj.
– Ha esetleg lennél szíves segíteni azzal, hogy oldalra döntöd a táskát, és benyújtod a kezed, hogy kihúzhass – magyarázta Teodor –, azt nagyon megköszönném.

Áh, nagyszerű! Andrej némileg felvidult a hír hallatán, hogy végre ki akar onnan jönni vértestvére. Hamar felpattant, és eljárt a malkavita magyarázatának megfelelően. Némi kétséggel ugyan, de benyúlt a táska száján jobb karjával, és kissé összerándult, mikor azt valami megragadta odabent.
– Remélem, hogy ez te voltál!
– Én voltam, ne aggódj – mondta nyugtatólagosan a malkáv.

Andrej megragadta baljával a szék karfáját, és a talpát nekiszegezte a táska peremének, húzni kezdte a benne levő súlyt. Teodor előbukkant a mellkasáig, egy rakat festéket és feltekert papírt szorongatott magánál.
– Innen átveszem – bólintott a ventrue irányába. – Amit meg mondtál, ostobaság.

A kékvérű kolléga felvonta szemöldökét, miközben helyet foglalt székében.
– Miért is?

Teo a székének tövébe tolta a festékeket és a tekercseket, majd megpróbálta lehámozni magáról a kiegészítőt.
– Látod, hogy éppen lerúgom magamról?
– Persze, látom – bólintott Andrej.

Teo erre mosolyogva felnézett a ventrue-ra, kissé felhúzta a vállait, és széttárta karjait.
– Tehát akkor hiszel is benne, igazam van?

Andrej forgatni kezdte a szemeit.
– Elhiszem, hogy van, és hogy működik – magyarázta némileg leereszkedő hangnemmel. – Ha ez nem elég a táskának ahhoz, hogy belelássak, sajnos ennyiben maradtunk.
– Nem- nem – ingatta az ujját Teodor –, ennek elégnek kellene lennie, tehát akkor valójában nem hiszed el, hogy működik.
– Mi értelme van ennek? – emelte fel a hangját Andrej. – Ha van is valami különleges képessége ennek, egyértelmű alapvetően, hogy valójában nincsen!
– Miért lenne egyértelmű?
– Ha belelépsz egy lyukba nem számítasz arra, hogy különleges, és nem lépsz át vele egy másik világba, még ha az képes is kaput nyitni – magyarázta hangosabban.
– Pont azért lépsz be valahova, mert nem számítasz arra, hogy különleges! Nem gondolkodsz el a miértjén. Az ember alapvetően nem a tagadással kezdi a gondolkodást.
– Hogyne kezdené azzal a gondolkodást, a háborúk majdcsak fele emiatt tört ki a történelemben – dobta hátra magát Andrej feldúltan.
– Te most egy valláshoz hasonlítod a táskámat? – vonta kérdőre a malkavita kollégáját.
– Pontosan!

A két férfi egyszerre hallgatott el, a csend ismét üvölteni kezdett a légtérben. Percekig csak ráncolták a szemöldöküket, az idő lelassult, próbálták visszajátszani, mit is mondtak az imént. Halk búgás jelezte, hogy percek óta elhagyták a viharos zónát, odakint kellemes, csillagos ég köszönt vissza a kíváncsi szemeknek.
– Végül is – kezdte halkan Teodor a csendet megtörve –, van benne valami.
– Megmondtam, hogy a hit ingoványos talaj nekem – vonta meg vállait Andrej.
– Még bőszen ismerkedünk, majd beletanulok a habitusodba – legyintett Teodor, és részéről lezártnak tekintette a témát.
– Valóban.

Teodor ekkor felvette az egyik fekete tubust, és kitekerte lábain a tekercs papírt. A tégely tetejét lecsavarta, és akár egy krémet, belenyúlt az ujjaival, és szétdörzsölte a tenyereiben. Andrej lábai kezdtek zsibbadni, most értekeztek hitről és táskákról, erre megint nekikezdett valami őrültségnek. A ventrue érezte, hogy csendben kellene maradnia, ám ekkor Teodor szempillantás alatt kente fel a festéket, és rajzolt bele formákat a körme éleinek segítségével. Olyan volt, mintha negatívba kezdett volna dolgozni. Ekkor letekerte egy zöldes-türkizes tégely tetejét is, és óvatosan fröcskölni kezdett vele a lapra. Andrej tudta értékelni a művek szépségét, de látni már nehezebben látta egyesek rejtelmeit. Természetesen jobb napjain ebben is jeleskedett, de egy toreador szakértelmi szintjét soha nem tudta megütni. Ráadásul egy művészlelkű malkavita alkotásait bizonyosan nem volt egyszerű értelmezni.
– Min dolgozol éppen?
– Láttam valamit a révedésben, azt próbálom lefesteni, hogy emlékezzek rá – motyogta fel sem nézve.
– Az egész fekete – jegyezte meg Andrej.
– Tudom. A többi pedig vér.

A ventrue érzett valamit a lelke mélyén, ami gúnyosan nevetett rajta: Én megmondtam.
Vajon Teodor képes életre kelteni a műveit? Mi történne akkor, ha kiemelne a papírból egy orkánt, mely istenek erejével vetekedne, saját elemi energiáját pedig lángnyelvek kísérnék? Vagy betegségeket jeleníthetne meg különböző változatokban. Egy oszladozó, sápatagos fényű, pokoli felhőben végigsöpörhetne a lepra bármely országban. Teodor nem látszott világhatalomra törő egyéniségnek, de mégis kirázta a hideg azt, aki a közelében tartózkodott.
– És miért türkiz meg zöld a vér? Az általában vörös. Vagy ha sötét, akkor...
– Bordó? – rántotta fel szikrázó tekintettel fejét a malkáv.

Andrej az úton talán most először bánta meg, hogy kérdezett. Teodor egyértelműen vicsorogni akart.
– Igen – mondta határozottan. Remélte, hogy ha nem mutatja ki a megbánását, visszafordíthatja vértestvére viselkedését.
– Valóban – mondta halkan. – De nem tudom megmondani miért, viszolygok a bordótól. Csak akkor festek bordóval, ha kevés választ el az őrjöngéstől, vagy már bőven benne vagyok.

A ventrue bólintott.
– Nem feszegetem a dolgot, látom, hogy nem kedveled a témát.
– Nem kifejezetten – mondta némileg nyugodtabban Teodor. – Nem akarok feleslegesen rád mordulni.
– Azt látod, jól és bölcsen teszed – jegyezte meg Andrej, majd pár perc múlva újra belekezdett. – Mondd, életre tudod hívni a rajzaidat?
– Igen – vágta rá Teo, és Andrej szíve lelke valahol mélyen megdobbant. – De nem túl sűrűn fordul elő.

A malkavita előhúzott egy papírt a tömb aljáról, és átnyújtotta a ventrue-nak. Andrej elvette és szemrevételezte az ábrát rajta. Teodor azonban, mikor látta, hogy meggyűrődik a ventrue arca, segítségére sietett.
– Ők a minyonjaim. Csak ilyeneket tudok kiemelni.
– Úgy érted... zöld, csápos dolgokat? – sandított felé a kékvérű.
– Pontosan. Ezeket könnyen kontrollálom, és egyszerű megölnöm őket, ha elkanászosodnak – magyarázta Teodor.
– Szóval ezek... élnek?
– Nem. Vagyis – a malkavita szava hirtelen elakadt, kereste a szavakat. – Igen is, meg nem is. Inkább olyanok, mint a... növények. Gombák.
– A gombák? – nyílt ki Andrej szeme. – Tudnék éppen párhuzamot húzni, hasonlít Lovecraft szörnyeihez.
– Igen, valóban... ezekkel a minyonokkal, amíg szükségem van rájuk, szimbiózisban élünk. Megosztom velük mindazt, ami tápanyagként belém tud kerülni.
– Már ha a libád meg nem eszi, úgy érted? – mosolyodott el Andrej a szája szélében.
– Már ha Gúz meg nem eszi, igen – viszonozta Teodor.
– Gúz? – vonta fel Andrej egyik szemöldökét.
– Hirtelen csak ez jutott eszembe, ne nézz így!

Ekkor hangos morajlásra lettek figyelmesek, a gép remegni kezdett a magasban, a két férfi érezte a légnyomást a saját mellkasában.
– Helyezkedj el – nézett vértestvérére Andrej –, hamarosan leszállunk.

Teodornak nem is kellett több figyelmeztetés, már előre belesüppedt a székbe, és megragadta a karfát. A pilótának, mivel nem kellett figyelembe vennie az emberi test tűrőképességét, ezúttal sem sétarepüléshez méltan intézte a leszállást. Meredek zuhanásba kezdett, ahol egy átlagos ember rég elvesztette volna az eszméletét. Az egész gép üvöltött a levegőben, rázkódott, majd élesen balra kanyarodott, s nem sokkal ezután jobbra, hogy elveszítse a sebessége nagy részét. Andrej és Teodor hallotta a közeledő talaj hangját, ilyenkor nem morgott olyan mélyen a jármű, hanem élesebben visított. Nagyon keményen landolt, csikorgó gumikkal, majd kiegyenesedett, és fokozatosan lelassult.
– Sportos, de precíz – jegyezte meg Andrej. – Ne felejtsem el megjutalmazni.

Teodor nehéz szemhéjakkal küszködött a hányinger ellen, mereven ült a székben.
– Majd... emlékeztetlek.
– Ugyan, meg lehet szokni. Fejben dől el az egész, mint mondtam, nincs valódi emésztésed – barátiasan nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Van egy kis gond...
– Mégpedig?
– Nem vagyok rosszul... annyira. Vagyis... beletört a lábam az ülésbe, azt hiszem – mindkét vérszívó lenézett a malkavita lábaira, melyből a bal varázslatos módon eltűnt.

Andrej fáradtan guggolt le.
– Gyakorolnod kellene, hogy azonnal hegeszd be az ilyesmit – mondta egészen határozott, szinte már parancsoló hangnemmel.
– Hegeszteném én. Csak előbb ki kellene húzni onnan... – Teodor némileg szégyenében, de elmosolyogta magát és a férfira nézett. – Azt hiszem, nem ilyen menedzsert terveztél magad mellé, nem igaz?
– Inkább még most szembesüljek az esetleges problémákkal, mint élesben – vonta meg Andrej a vállait.
– Rendben, ez igaz. Most viszont – nézett hátra a válla mögött, kissé ívbe feszítve a törzsét, hátha meglátja kósza lábát valahol a háttámla mögött. – Na jó... Ezt itt hátra kéne hajlítani, ugye? Ez lesz az... hajolj el szépen! – oldotta ki a támla rögzítőjét.
– Megvan. Azt add ide, megtartom, te pedig csússz ki onnan – koordinálta menedzserét.

Teodor, fókához hasonlatos mozdulatokkal evickélt ki a székből, és hallani vélte azt a jellegzetes csontkarcolódást, amely ilyenkor várható volt. A sípcsontja szilánkosan ropogott, de kihúzta, és kifordulva, háttal esett a padlóra. Kissé szédült még a leszállás miatt, de felkönyökölt, hogy megnézze lába állapotát. Kicsit felszaladt a szemöldöke, mikor látta, hogy cikk-cakkban tört darabokra.
– Óh, hát ez szinte művészet.

Andrej tudna mit mondani, de nem teszi. Feltűrte a zakó és ingujját, rétegekbe hajtogatta a táska övét, és a malkavita szájába dugta.
– Harapj rá erre, fájni fog.

Teodor bólintott, és a biztonság kedvéért belemart az asztal lecsavarozott lábába. Andrej pedig nekiállt morbid, karcos és súrlódó hangokkal visszacsúsztatni a malkáv csontjait, miközben az próbált nem elájulni a vérveszteségtől.