A Malkavita

Moslékot túró disznó

Teodor jó húsz perc múlva támolygott ki a sötét folyosóról, ám ezúttal nem volt egy csepp vér sem ruházatán. Elegánsan, szarvasokat szégyenítő kecses léptekkel közelített a ventrue felé. Alacsony vámpír volt, a lábai mégis hosszúnak tűntek. Talán a nadrágja tette, de Andrej ezt nem tudta megállapítani, csupán azt, hogy Teodor a járásával is képes volt mások elméjére hatni. Az őzek és más egyéb nemesnek állított jószágok bizonyára féltékenyen sandítottak rá a szemük sarkából.
Teo megigazította nyakkendőjét, mely inkább hasonlított egy fekete, selyem ruhadarabra. A malkáv szélesen mosolygott, jelezve, elvégezte a dolgát. Andrej addigra visszaváltozott az eredetileg megismert külsejére és viselkedésére, félig meddig barátságosan mosolygott. Elégedett vele.
Ibrahimovics nem fog többé gondot okozni. Ha a következő szállítmány extasy átjut majd a határon, elindulhatnak a fegyverszállítmányok is. És másrész pedig, Teodor legalább egy tucatszor szegte meg a maszkabál szabályát, kizártnak tartotta a ventrue, hogy kamarillás kém legyen. Antitribu volt, akárcsak jómaga.
Az újfent eléjük gördülő kocsiba beszálltak, és Teodor fáradtan dőlt hátra.
– Vajon okoztunk a gyereknek maradandó mentális problémákat?

Andrej felhúzott szemöldökökkel pillantott az irányába.
– Nem tudom. A létfontosságú részleteket töröltem, így csak az maradt meg benne, hogy két egyszerű ember volt ott. Túl kicsi ahhoz, hogy megőrüljön, ha meg akar egyszer ölni, én megadom neki a lehetőséget – bólintott határozottan a ventrue.
– Hasonlóan gondolkodunk a dologról – jegyezte meg Teo.
– Gondolom, most vagy örül annak, hogy rendbeszedtük az apját, vagy elkönyveli egyszerűen álomnak. Nem a mi dolgunk.
– Persze... álomnak – szemrevételezte néhány helyen saját tenyerét, melyet a tiszt heves ellenkezése okozott neki. – Nem akartam annyira megütni. Elragadott a hév. De megérdemelte a rohadék! – szögezte le.

Andrej egyszerűen vállat vont.
– Ha nem ölted meg, részemről rendben van.

A visszaúton a ventrue nem tervezett beszélgetni, és a jelek szerint Teodornak is volt min gondolkodnia. A ventrue egyáltalán nem fáradt el, mégis morózus. Teodor kicsit sokáig játszadozott Ibrahimoviccsal, sok értékes percet veszítettek. Nem fért hozzá minden jelentéshez a repülőn, nem volt elég stabil az internetkapcsolat ahhoz, hogy a komoly titkosítású fájlok is átjöjjenek a laptopjára gördülékenyen. Ettől függetlenül, ahogy minden más megrögzött munkamániás, ő is igencsak kitartóan intézte azokat a dolgokat, amiket csak tudott. Ritkának számított a Szabbat berkein belül, hogy egy vámpír kövesse a technológiai fejlődéseket, ám Andrej már ölelése előtt sem az az ember volt, aki megvetette a fejlődés akár fémmel fogható, akár megfoghatatlan típusait. Mentálisan is, és ahogyan az idősebbik klántagok hívták, „kütyüileg" is egyaránt próbált lépést tartani a rohanó világgal. A vámpírok számára az idő jóformán nem létezett, úgy csordogált, mint jég alatt a hideg patakvíz egy olyan felsőbb hatalom lába alatt, mely igyekezett nem elaludni saját előadásán az egész világ előtt. A Szabbatosok nagyja csak megbízott pár csatlóst, hogy intézzék el, amit tudnak, és amit felettesük parancsolt. De Andrej mindenképpen a saját kezében akarta tartani egész szervezetét.
A felszálláshoz közelítve hátradőlt székében, majd a malkavita felé pillantott.
– Ezúttal ne törd ki a lábad.

Teodor megkövült, mint egy szobor, és belekapaszkodott az ülésbe. Ezt követően szinte azonnal indult meg a gép, újult bika erejével. A felszállást a pilóta ugyancsak olyan sietősen indította, mint pár órával ezelőtt. A gép ezúttal kevésbé morgott, a kinti időjárás most kedvezett az utazóknak, nem akarta önző szándékkal akadályozni útjukat.
Mikor a malkavita érezte a csendesebb, nyugodtabb nyomást a mellkasában, megkockáztatta, hogy ellazult a széken, és megmozdult.
– Sajnálom, ha esetleg csalódást okoztam – szólalt meg végül, a kényelmes pozíciót keresgélve, ám hiába volt párnázott a szék, Teo feneke nyugtalanul fészkelődött... nem a repülő vasdögökhöz szokott. – Úgy tanulok, ha elmondod nekem, mit rontottam el. Ha nem akartad, hogy húzzam az időt vele, miért mondtad, hogy beszédem van vele?

Kis gondolatolvasó, gondolta a ventrue. Bizonyára a színeit szagolta, és fülelte.
– Nem komoly csalódás – nyögte ki végül, továbbra is a munkába temetkezve. – Nem szóltam, mennyi időnk van, ez az én hibám volt. De tény, hogy ugyanezt töredék annyi idő alatt is el tudtad volna végezni. Az öröklét hosszú idő, de egyetlen éjszaka magában igencsak rövid.

Teodor bólintott, megértette.
– Ezek szerint, te nehezebben vagy fent nappal, mint én.
– Ahogy öregszik egy vámpír, annál nehezebb ébren lennie, mikor fenn van a Nap. Az ősök, az antediluvianok, egyáltalán nem képesek felkelni és a holdfény is égeti őket – magyarázta, miközben futólag felpillantott a laptop mögül –, és ezért is irányítják a kamarillát az álmaikból. De már évezredes vámpíroknál is gyakori, hogy télen is csak négy vagy öt órát képesek ébren lenni.
– Nekem nincs kedvem a tehetetlenséghez – mondta ridegen Teodor. – Megoldom később valahogyan. Nem vagyok mai kakas, de lélekben fiatal, nem visel még meg annyira az ébrenlét.
– Hm. Értem. Na, és hogyan akarod megoldani? – tette fel a kérdést a ventrue.
– Diablerizálok egy salubrit.

A kijelentése, az az eltökélt kijelentés olyan visszhangot ütött a térben, akár a jégcsapok csepegése. Kimért és hideg, a közelében levő személy még azt a párás gomolyfelhőt is érezni vélte, ami elhagyta a meleg tüdejét.
Andrej gonosz kis mosolyra húzta a száját.
– Képes lennél a fényben járni... ügyes. Azonban – dőlt újra hátra, feljebb húzva ölében a gépet –, ne a mieink közül válogass, azok sutba dobták ezt az adományt.
– Ne aggódj, szigorúan tiltott területre fogok betörni – vigyorgott a malkáv, és lesüppedt a székbe, szája elé tartotta kezét mikor ásított. – Felkeltesz, ha leszállunk?
– Természetesen.

Bevallotta, kifejezetten örült, hogy aludni akart kisebbik vértestvére. Kényes ügyön próbál kiigazodni, és szüksége volt egy kis csendre.