A Malkavita

A lélekliba

Teodor üres elmével mérte végig saját szobáját, mely hivatalosan is a nevére lett írva, hála a kastély nagylelkű kékvérűjének.
A malkáv becsukta maga mögött az ajtót.
Temetői csend uralkodott az éjsötét, sápadt fényű szobában... akár egy elhagyatott barokk szalonban.

A florálmintás szegélyekkel tarkított fehéres tapéta néhol megsínylette a takarítást. Felsértett, recés sebei panaszosan susogtak a malkavita irányába, ahogy rájuk vetült a megtört holdfény a zord függönyön keresztül. Teodor transzban volt, az egyszerű szőnyegre lépett, miközben merev tekintettel révedt a valóságon túli világba. Az idő fáradtan lelassult ilyenkor körülötte, órákig képes volt egyetlen helyen megállni és figyelni. Néha okkal tette, néha egyszerűen csak a külvilág elrettentő eseményei és hangos, orkáni zajai elől menekült a csend megnyugtató karjaiba.

Figyelte, ahogyan a holdfény fenyegető vonala álomszerű lassúsággal közeledett a cipője felé. Porszemcsék szálltak a fényben és szállingóztak a nehéz levegő hullámait lovagolva. A malkavita lábai gyökereket vertek a szőnyeggel fedett parkettába, eggyé vált a szobával. Minden egyes bútor rémülten nyikorgott a hűvös hőmérséklet változására... ez a sápadt, viaszbábuként ácsorgó alak sokkal élettelenebbnek tűnt, mint ők.

Az örökkévalóságig nyúló percek nyugalommal töltötték el Teodort, a holdfényben szálló kis sziporkák körül táncolták, és megragadtak a ruháján, miközben ő mereven nézett maga elé.
Semmi más, csak a csend. Az a síri csend, melyet a halottak sem érezhetnek a föld alatt, nekik a férgek nyüzsgő raja társaságként szolgált a rohadó földben, hallották szűk lakhelyük felett a nehéz léptek zaját, a kutyák szimatolását, a fagyot, az izzadt humuszt és a nedvek csorgását a föld apró szemcséi közt.

Teo azonban ismerte a teljes nyugalmat. Találkozott vele, és ami minden egyes malkavita őrületéért felelt az az volt, hogy emlékezett.

Egy malkavita emlékezett arra, milyen volt halottnak lenni.
Az a pillanatnyi történés... amikor tudatosul a lélekben az a velőtrázó, jéghideg felismerés, hogy vége.
Vége, ne állj ellene, kérlek, csak engedd el magad. Ígérem, nem fog fájni. Soha többé nem bánt senki, ha velem tartasz... kapaszkodj belém, kis vendégem, engedd, hogy vezesselek! Miért reszketsz? Ugyan-ugyan, ne sírdogálj... Már nem fáj. Gyere, tartsunk együtt a kárhozat felé!
Üresség és kiszolgáltatottság harmóniája dalol. Hagyni kell, hogy elnyeljen a feledés. És közben tudni azt, hogy valami áporodott bűz, sötét, nyálkás tér lohol a nyomodban, versenyre kelve táncot jár minden mással, hogy elrántson és magába szívjon. Csupán apró vagy ebben a világban, megfoghatatlan fogalom, porszem a világűrben. Ha léteznél, zokognál és sikoltoznál, mikor elnyel a sötétség, és mohón behúz falánk, büdös gyomrába, olvadt falakként körbezár a pokoli anyag és hagyja, hogy vergődj benne. Magához láncol, és hagyja, hogy sikoltozz, élvezkedik rajtad egész addig, míg újra nem lát odakint a burkon kívül.
Addig pedig akár akarod, akár nem, ő fogja majd a kezedet, és a nyakadban zihálva szúr tüskéket az üregeidbe, feltölt a mániákus kórjával. Undorító, latyakos folyadékként csapódik belül az oldalaidnak, és megfertőz.
Menj! Terjessz el a külvilágban, kistestvér...
Te pedig hányni szeretnél. Hányni és üvöltözni. Üvöltözni, és elhallgatni... elhallgatni és beletörődni... aztán csak nevetni.

Teodor teste összerezzent, felnyögött.
Andrej sápadt arcát látta maga előtt. Sárga szeme finoman rezgett ide-oda, arca tökéletesen olyan sziklaszerű volt, mint eddig, de Teodor belátott a maszkok mögé. A ventrue szorította keskeny vállait, mintha attól félne, hogy megnyílik alatta föld és lezuhan, neki pedig fognia kell.
– Rendben vagy? – suttogta.

Teodor pislogott párat, és igyekezett azt tenni, amihez a legjobban értett: Próbálta elfelejteni az előbbit. Vajon mennyi idő telhetett el, mióta bejött a szobájába, és Andrej megpróbálta felrázni az elragadás fényéből?
– Igen. Minden rendben – Hangja épp olyan volt, mint a jégcsapok zörgése. Andrej lelke valahol mélyen libabőrös lett, de tartotta magát.
– Akkor indulnunk kellene.