A Malkavita

Pajzs leszek!

Teodor megfogadva Annie tanácsait, jó idegenvezetőhöz méltan kísérte végig vendégét a kastélyban, végig a díszes folyosókon, majd a fenti páholyerkélyekhez, ahol sosem tartózkodott senki, csak különleges esetekben. Andrej ezeket a részlegeket általában lezáratta, ugyanis nem szívesen engedett senkit a tető közelébe. Néhány szélsőséges esete történt, természetesen, néhányan madárnak képzelték magukat a pillanat hevében. És Andrej nem kifejezetten szerette a rendőröket, még ha csak kikapcsolódni jártak ide, akkor sem. Felesleges haláleseteknek számolta fel őket.

 
Majd végül Teo levezette Annie-t az egyik kisebb terembe, ami leginkább egy szalonhoz volt hasonlatos. Érdekes módon nem a szörnyű, rokokó hangvételű sznob kisugárzással ellátott szoba volt, hanem a kellemes, bíbor, barna és szürkés árnyalatokkal dicsekedő helyiség.
Annie lőtt három képet a legjobb fény-árnyék játékoknál, és hagyta, hogy a malkavita tovább vezesse.

 
Teodor elkísérte őt az egyik igencsak gót küllemű folyosón, melynek fala és teteje egy féloldalas keresztboltozathoz volt hasonlatos. Durva falai voltak a kastélynak, és Teodor már észrevette, hogy előfordult néhány beépített pillér a kastély falazatában. Meglehetősen modern és hagyományos felfogása volt egyszerre.
– Nos? – fordult oda a lányhoz, tudatán kívül is mosolyogva. – Hogy tetszik eddig?
– Hát, megfogadtad a tanácsomat, az biztos. Gyönyörű bútorok, és legalább a felének múzeumban lenne a helye – jegyezte meg, játékosan megpödörve az egyik hajtincsét.
– Részben ezért is exkluzív a hely. Ügyelni kell a garnitúrára, mert ha netán megsérülnek, azt kifizettetjük a vendégekkel – húzta ki magát Teodor, igyekezett szigorú és határozott idegenvezetői szerepet felvenni.
– Értem én, ne az asztallapon csapassák a csíkot borotvapengével – kacsintott a lány a malkavita irányába, aki esetlen mosollyal viszonozta a megjegyzést. – Csak szívatlak, nyugalom.
– Hogy juthat ilyen az eszedbe?

Annie felnevetett, és felemelte a krómos fényképezőgépet.
– Rólad még nem is csináltam képet, most jut eszembe! Kellene egy arc is a cikkbe – nézett bele a keresőbe, ám a malkavita kitért a gép látómezejéből.
– Ne pazarold rám a tekercset, nem vagyok valami fotogén személy – ugrált ide-oda, mint egy szöcske.
– Nem pazarlás egy kicsit sem – nevetett Annie, és követte Teodort a géppel. – Maradj nyugton!
– Nem! Hé! Fejezd be! Nem szeretem, ha fotóznak – folytatta kifogását, mire Annie elvette szemétől a gépet, komolyabban nézett a férfira.
– Akkor miért nem ezt mondod?
– Mert... mert kicsit gáz?
– Dehogy is, sokan nem szeretik... na jó, akkor maradjunk a személymentes panorámáknál. Maradt még négy kockám, azokat rászánom a táncteremre.
– Akkor... most végeztél is? – konyult enyhén lejjebb a füle.
– Lassan majd igen.

Annie tovább indult, vissza a páholy lépcsőihez, Teodor pedig szorosan követte, hirtelen azonban a lány megállt a lépcsőn, a malkavita kis híján beleütközött.
– Várj! Ez tökéletes fény! – tartotta oldalra a karját Annie, akár egy sorompó, és újra belenézett a keresőbe. – Ó igen, gyere anyuhoz... ez az, ez lesz az.

Teodor zavartan pislogott, majd elnézett. Furcsán kellemes érzelmeket váltott ki belőle a hölgy, és ezeket nem értette.
– Khm... egy képet készíthetnél a homlokzatról is odakint... persze, csak ha gondolod – vetette fel a malkavita.
– Basszus! – csattant fel Annie, mire Teodor összerándult. A lány megjegyezte magában, hogy a sápadt, fiatal férfi olyan volt, mint egy ló. Mindentől összerezdült – Khm... bocsi. Csak tudtam, hogy elfelejtettem valamit.
– Van még kockád?
– Kettő.
– Akkor azt a kettőt tartalékold arra. Ha véletlenül mégsem lenne ideális a fény odakint, egyet még akkor is tudsz készíteni idebent – hozta szóba az elképzelését.
– Ez tetszik – zárta rövidre Annie, majd elindult lefelé a lépcsőn.

A homlokzat berakásán fellelhető volt némi intarzia, a féldomborművek szokásukhoz híven történeteket meséltek el. Teodor képes volt olvasni a művekben, és úgy gondolta, az adott jelenet azt ábrázolta, amint Andrej és Nina feltehetőleg éppen atyjukat marcangolják darabokra. Andrej a torkát vette célba, Nina az egyik kinyújtott karját. Biztos volt abban, hogy a végén a férfi diablerizálta az idős ventrue-t, több erő volt benne, mint húgában.
– Nagyon meggyőző, ugye? – kérdezte Annie, oda sem nézve Teora. Mindketten a domborművet bámulták.
– Igen... de ha esetleg javasolhatom, talán mégis előnyösebb lenne, ha ez nem lenne túl kivehető – kötötte ki a malkavita. – Van egy olyan érzésem, hogy ez... belsős dolog.
– Hogy érted? – fordult oda a lány Teohoz.
– Gondolj arra, hogy rajzolsz egy aktot, de nem akarod, hogy más lássa... – erre azonban ő maga is ráncolni kezdte a szemöldökét.
– De ha egy művet nem akarsz a világ elé tárni, nem alkotod meg domborműben a kastélyod homlokzatán – szúrta oda óvatosan Annie.
– Igen – bólintott a malkavita –, nekem is ez jutott eszembe közben.

Annie kissé elhúzta a száját, és újra felnézett a domborműre.
– Olyan, mintha te csináltad volna – mondta határozottan.

Teodor egy pillanatra kizökkent előző állapotából, és lassan a lány felé emelte tekintetét.
– Ezt hogy érted?

Annie megvonta a vállait, majd ölbe fonta karjait, és nagy sóhaj közepette hátrált még egy lépést.
– Hát... a lapjaid hátoldalain láttam széljegyzeteket. Illetve... szélrajzokat – magyarázta, és ő is a férfi szemeibe nézett. – Tudsz te szépen gondolkodni, de nem ilyen vagy valójában, jól mondom? Szívesebben rajzolsz olyan lényeket, mint az öreg Bosch, vagy Dalí. Szürreális dolgokat, olyanokat, amik mélységében rengetnek meg másokat. Szereted biztonságban tudni magadat, és ezekkel próbálod magadtól elijeszteni az embereket.

Teodor hatalmas szemekkel nézett a lányra, lassan pislogott. Végleg elöntötte valami belül, egy olyan érzés, aminek belsősége meleg és finom érzéssel volt töltve, de a héja úgy szúrt, mint egy gesztenye. Zavartan kezdte gyürkölni a kezeit a mellkasa előtt.
– Igen... így van – nyögte ki, még mindig a helyzetbe révedve.

Annie féloldalasan elmosolyodott. Érdekes srác volt ő, és nem tudta megmondani miért, de jól érezte magát a társaságában. Tudott vele beszélni erről is, arról is. Egyértelműen tapasztalatlan volt, több pajzánabb viccére szinte nem is reagált, de ez nem sokat változtatott a hozzáállásán. Kedvelte.
– Jól gondoltam – biccentett Annie.
– Találkoztál már hozzám hasonlóval? – puhatolózott a malkavita, miközben megvárta, hogy képet készítsen vendége olyan fényviszonyban, ami nem rejti el teljesen a domborművet, de nem is fedi fel túlzottan.
– Persze. És jó emberismerő vagyok, ami azt illeti – emelte mellkasához a gépet, és finoman eltávolította az objektívet. – Fura fickónak tűnsz, de rendesnek. Nincs veled bajom, jófej vagy, meg kicsit zizi.

Teodor úgy mosolyodott el, mint egy boldog kölyökkutya. Belül repdesett, felszabadító volt olyan hölgy társaságában tartózkodni, akitől nem jött teljesen zavarba.
– Hát, te is elég zizzent vagy a magad módján – húzta fel a vállait félénken. Próbált felnőtt férfiként viselkedni, de kényelmetlenkedni kezdett a furcsa, szúrós érzésre a gyomrában, ami tovább forgolódott, és közben árasztotta magából azt a különös, édeskés miazmát is. – De persze ezzel sincs semmi gond! Ha kettő zizzent, akkor senki sem zizzent.
– Ebben egyetértünk – hagyta helyben a témát, majd nagyot sóhajtva kiegyenesedett. – Nos, akkor én azt hiszem, indulok is!
– Óh, várj csak! Meg... meg tudnád adni a telefonszámodat? – kérdezte enyhén piruló nyakkal, és lekonyult fülekkel. – Már persze csak azért, ha keresni kellene téged a cikkel kapcsolatban... megadom a sajátomat is, ha tudod... fordítva lenne a dolog.

Annie kínos mosolyt villantott, borzasztóan szórakoztatta, hogy Teodor ilyen nyüzüge módjára viselkedett.
– Persze, te lüke – belenyúlt a zsebébe, és kihalászta a telefonját.

A lány lediktálta a számot, majd utána Teodor is követte a példáját. Végül Annie megkerülte a járművet, és beszállt az utastérbe. A kocsi el is hajtott, Teodor pedig utána integetett. Az orra nyuszihoz hasonlóan rezegni kezdett, és nagy szemekkel lenézett a lába elé.
– Ó, basszus! – Teodor lehajolt, és felvette a kis fekete hengert. A biztonság kedvéért felnyitotta a fedelét, de bizonyosság lépett kételyei helyébe, idegesen konstatálta, hogy ez a filmtekercs volt. Bizonyára a telefonjával ránthatta ki a zsebéből. – Hát ez kellemetlen.


Teodor felgyalogolt a lépcsőn, melynek tetején már Joszif várta az oszlopnak támaszkodva féloldalasan. A malkavita csak akkor vette észre a férfit, mikor a páholy szintjére ért, és ellépett a lépcsőtől. Teodor megállt a férfi mellett, felkészült arra, hogy esetleg kap egy fejmosást.
– Szólhattál volna, hogy már lelépett, ha már rád volt bízva – szólalt meg Joszif, továbbra is kényelmesen támasztva az oszlopot. – Nincs gond, mert én is figyeltem a kamerákon keresztül és tudtam szólni a kényszerpihenőre küldött vendégeknek, de... mindenkinek kényelmesebb, ha tudjuk, hogy rád lehet bízni ilyeneket, rendben?

A malkavita szégyenkezve bólintott egy kicsit.
– Ne haragudj. Következő alkalommal már jobban fog menni.

Joszif jólesően bólintott, eltávolodott az oszloptól, és vállon veregette a malkávot.
– Ezt akartam hallani. Nem lesz itt gond.
– Mhm...
– Gond van? – érdeklődött az idősödő férfi.
– Kicsit máshol is járok fejben, azt hiszem – vallotta be Teodor a tarkóját masszírozva.
– Megkérdezhetem, hol?

Joszif még nem bízott benne, néhány hete történt, hogy leszedték a csillárról. Andrej Rudolf emlékeit teljesen kitörölte, Joszifnál azonban jó okokból csak eltolódott törlést alkalmazott, így lassan visszaemlékezik a teljes történetre anélkül, hogy túlságosan pánikba esne. A férfinak nem ez lehetett az első ilyen adatvesztése, mert rutinosan kezelte a dolgot. Tartott a malkavitától, ismerte a klán sajátosságait ember létére. És jogosan tartott tőle, akárcsak a két ventrue. De Andrej befogadta, és ha a főnök azt rendelte el, hogy jóban kell lenni vele, akkor ő is udvariasan érdeklődik.
– Semmi különös szerintem – mondta a malkáv.

Joszif arca ráncokba gyűrődött mikor jobban szemügyre vette a fiút. Enyhén kipirult, épp csak egy kis rózsaszínes árnyalatban úszott az arca és a nyaka, a szokásosnál jobban doboghatott a szíve. A férfi tudta, hogy nem soktól képes ilyet csinálni egy vérszívó szíve. Majd hirtelen ráncaiból kisimult arcához egy résnyire nyitott száj társult a felismerésre.
– Ááh... mindent értek.
– Hogy érted? – nézett fel zavartan a malkáv, Joszif pedig csak vigyorgott, villantva a fogsorát.
– Semmi, felejtsd el – legyintett egyet. – Mi van a kezedben?
– Óh, ez? – emelte fel Teo a kis fekete hengert. – Kiesett a zsebéből a filmtekercs, majd visszaadom.
– Tudod követni a kocsi szagát, nem? Ha a főnök engedélyt adott a cikkre, akkor már legalább ne késsen – vakkantotta oda.
– Azt sem tudom, hol lakik!
– De megadta neked a számát, nem igaz? – vonta fel szemöldökét a férfi.

Teodor hunyorítani kezdett, és kissé felmorgott.
– Zavarba ejtő ez a rengeteg kamera...
– Add meg a számot, és intézkedek, két perc az egész. Menj vissza, és figyelj addig!– utasította a fiút, aki csak bólintott, és már fordult is.


Pár perc múlva Joszif megkocogtatta a malkavita vállát, aki szüntelenül pásztázta a tömeget. George bácsi változatlanul ült a kis fotelban, és békésen szivarozgatva szemlélte a forgatagot. Teo összerándult az érintésre.
– Itt a cím. Meglepődtem, hogy milyen közel van hozzánk.
– Közel van? – nyílt fel Teodor szeme, és elvette a papírcetlit.
– Igen. Egészen pontosan, ha az erdőn átvágsz, ami azért általában nem kényelmes az embereknek, de ha te megcsinálod, akkor a külváros szélén fogsz kilyukadni. Ottan körül lesz. Meglehetősen rossz, és nem túl igényes környék, arra felkészítelek.
– Nem probléma. Megtalálom majd, köszönöm – biccentette neki Teodor, és elviharzott.