Tervezettek

Prológus

Az őrök léptei halk visszhangot vertek a falakon, ahogy végighaladtak az ablaktalan, neonlámpák fényében fürdő folyosón. Kettejük közt húztak-vonszoltak egy látszólag öntudatlan lányt, aki ránézésre talán húsz éves sem lehetett. Egész megjelenése szokatlan primitívséget, vadságot sugárzott: a testét borító ruhák állatbőrből készültek, nap barnította bőrén halvány hegek nyoma sorakozott, arcán, a szeme körül festett fehér csíkok húzódtak. Gubancos, lángvörös hajába néhány vékony gally akadt, különös, borostyánszín szeme fókusz nélkül, élettelenül meredt a lábai alatt elsikló padlóra.

– Ide hozzátok!

Mellékfolyosó keresztezte útjukat. A metszetben egy megtermett, széles vállú katona állt, rövid, ősz haja és makulátlanul egyenesre vágott bajsza már messziről könnyen felismerhetővé tette.

– A leghátsó cellába rakjátok. Nem akarom, hogy bárki is rátaláljon, akinek nem szükséges.

Ahogy elhaladtak az alak mellett, a lány szeme megrebbent. A következő pillanatban egyik kezét kirántotta a mozdulatra nem számító őr szorításából, és egyenesen a harmadik férfi oldalán lógó fegyverért vetődött. Centimétereken múlott csupán, hogy nem tudta megragadni: a másik őr észnél volt, és még épp időben rántotta vissza őt. A lány azonban nem adta fel: olyan hevesen vergődött, hogy a két őrnek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy lefogva tartsa. Mikor előrelendülve keményen lefejelte a jobbját fogó férfit, az megtántorodott, szorítása a lány karján veszélyesen meggyengült.

– Elég ebből! – mordult fel a bajszos. Mielőtt a lány ismét a fegyvere felé mozdulhatott volna, zsebébe mélyesztette a kezét és apró fecskendőt húzott elő. Habozás nélkül a fogoly nyakába szúrta, fürgén befecskendezve tartalmát. A lány pillanatokon belül megtántorodott, és hamarosan ájultan csuklott össze a padlón.

– Az istenit – szitkozódott a lefejelt őr, sajgó homlokát nyomkodva. – Mi van ezzel, hogy ilyen bolond? Nem látja, hogy túlerőben vagyunk?

– Nekem nem úgy tűnt, hogy túlerőben lennétek hozzá képest, Graham – felelte jeges hangon a katona. – Gyerünk, hozzátok!

A két őr felemelte az immár teljesen öntudatlan testet, és a mellékfolyosó utolsó cellájába cipelték. Lelökték a kemény priccsre, majd rácsukták a zárka ajtaját.

– Zárd be alaposan, Tim – morogta a Graham nevű. Még mindig a homlokát dörzsölgette. – Nem szívesen futnék vele össze, ha kiszabadul.

– Ne aggódj, biztonságban van a fejed. Ha ezen a rácson kimászik, megérdemli, hogy meglógjon.

– Mi vele a terv? – fordult Graham kíváncsian a katonához. Annak arcán mély ráncok húzódtak, szürke szemei élesen figyelték a cella padlóján heverő alakot.

– Az nem a ti gondotok – felelte tömören a két őrnek. – Innentől átveszem. Elmehettek.

Graham és társa ott hagyta őt a fogollyal.

– Mit gondolsz, mit fognak vele csinálni?

– Elképzelésem sincs. Soha nem szoktak foglyokat ejteni... Nem tudom, ezzel mi lehet a céljuk.

A két őr hangja távolodott, majd teljesen elhalt, de a katona még mindig a cella előtt állt, és az öntudatlan lányt figyelte. Vörös gubanca az arcába lógott, félig eltakarva vonásait, de a férfi még így is észrevette, mikor pár perc múlva megrezdült a szemhéja. Türelmesen várt, de a lány nem mozdult többet. A katona le merte volna fogadni, hogy már magához tért, de nem akarja elárulni. Kissé megcsóválta a fejét. Mindig is csodálta ezeket a végtelenül primitív lényeket a kifinomult túlélési ösztönükért.

Ez a fogoly azonban nem hasonlított azokra a vadakra, akik odakint, a hegyekben éltek. Vonásai finomabbak voltak, és egész kisugárzásában volt valami, ami megkülönböztette az ott élőktől. A férfi várt, de továbbra sem kapott egyetlen apró jelet sem azt illetően, hogy a lány valóban magához tért volna. Végül elunta a várakozást; tudta, hogy bőven lesz még alkalma megvizsgálni őt. Hátat fordított a cellának, és magára hagyta a látszólag öntudatlan testet a folyosó végén.