Tervezettek

10. fejezet

A nap melegen sütött le a Zónára, fényét egyetlen felhő sem zavarta meg a szikrázó kék égen. Sugarai felmelegítették Allison alatt a gumimatracot, melyen házuk medencéjében ringatózott a vízen. Mozdulatlanul feküdt, szeme csukva volt; egyedül arra koncentrált, ahogy a napsugarak égették a bőrét. A fel-feltámadó szellő időnként megborzolta a medence vizét, lágy hullámokkal arrébb sodorva a lányt.

Hetek teltek el azóta, hogy hazaért. Hosszú, hosszú hetek, melyek során komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy visszailleszkedjen megszokott életébe. Amíg odakint volt, csakis arra tudott gondolni, hogy visszatérjen, de most, hogy végre újra ott volt, ahová tartozott, már nem találta a helyét.

Korábbi élete furcsának, idegennek tűnt; olyan szokásokat kezdett felvenni, melyek azelőtt soha nem jellemezték. Több időt töltött egyedül és kevesebbet barátaival, közös programok helyett sokszor magában rótta az utcákat vagy épp hosszasan üldögélt a parkban a fák alatt. Míg korábban csak ritkán hagyta el a fehér körzetet, most egyre többször barangolt a szürke körzetben, sőt, egyszer még a fekete körzetbe is elgyalogolt, egészen a falig menve. Nem arra a környékre ment, ahol Fabian becsempészte: azok az utcák a fekete körzet legrosszabb részeként voltak számon tartva. Ahogy elnézte a magas falat, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, milyen lenne újra kint lenni, az erdőben, a csendben és a magányban. Persze, ha kimegy, jó eséllyel összefutna néhány peremvidékivel, akik megpróbálnák megölni, és nem lenne olyan szerencséje, hogy jön még egy Fabianhoz hasonló, aki megmenti.

Allison hazatérése óta gyakran gondolt a férfira. Azt kívánta, bárcsak valahogy értesíteni tudná, hogy végre otthon van, biztonságban; megérdemelte volna, miután annyit kockáztatott, hogy eljuttassa őt ide.

Sokszor felmerült benne a harcra készülő Kieran képe is. Vajon hol tart most? Összeszervezte már a teljes peremvidéket egyetlen hadsereggé? Ha igen, tényleg lenne olyan vakmerő, hogy megtámadja a Zónát? Hiszen be sem tudnának jutni a falon. Egy embert még be lehet csempészni azon a lyukon, ahol ő is átmászott, de nem egy teljes hadsereget... És a Zóna vajon mennyit tud a készülő eseményekről?

Allison nagyon hamar lehetőséget kapott arra, hogy megszegje Fabiannak tett ígéretét, és felvilágosítsa a Zóna vezetőit a tényekről. Mindössze három nappal azután, hogy újra otthon volt, szülei közölték vele, hogy meg kell jelennie a Tanács előtt.

– De hát miért? – Allison rémülten pillantott anyjára, villája megállt félúton a tányérján gőzölgő omlett felé. Dora Campbell megnyugtatóan lánya vállára tette kezét. A nő középen elválasztott, mélybarna haja, mint mindig, most is hátra volt fogva, csupán néhány kiszökő tincs keretezte két oldalról lágy vonású arcát. Meleg, barna szemei bátorítóan néztek le lányára.

– Nincs miért aggódnod. Csupán néhány kérdést szeretnének feltenni neked arról az időről, amit kint töltöttél. Ha befejezted a reggelidet, kapd össze magad.

Allison azonban pontosan emiatt aggódott. Tisztában volt vele, hogy a Tanács minden bizonnyal ki fogja kérdezni a kint tapasztaltakról, de abban bízott, hogy több ideje lesz kialakítani magában az események megfelelő tálalását. Nem felejtette el Fabiannak tett ígéretét, ráadásul a gyermektervezésről hallottak még napokkal később is sokkban tartották. Nem tudta, kihez fordulhatna információért; szülei ugyan mindketten tanácstagok voltak, tehát minden bizonnyal tisztában voltak a helyzettel, Allisonnak mégis ellenérzései voltak azzal szemben, hogy megkérdezze őket. A tény, hogy húsz éven keresztül egyetlen alkalommal sem beszéltek a témáról, épp elég meggyőző erővel bírt a lány számára ahhoz, hogy úgy gondolja, okkal nem merült fel egyetlen közös vacsora során sem.