Tervezettek

12. fejezet

Mivel az elkövetkező napokban sem tudott találkozni nővérével, Allison végül úgy döntött, nem vár tovább, és meglátogatja Alice-t a kórházban.

Szülei közül csak anyja volt otthon. Aznap a Tanácsnak csupán a krémje, a szűk tanács ülésezett, ahová Dorának nem volt bejárása. Allison felsétált a ház tetőteraszára, ahol a nő a féltve őrzött virágoskertjét ápolgatta éppen.

– Anyu?

Dora felnézett. Kezében metszőollót tartott, arca kipirult és helyenként földes volt a munkától.

– Mi újság?

– Elmegyek itthonról néhány órára, gondoltam, szólok, mielőtt a frász jönne rád, hogy eltűntem.

– És merre mész? – Dora arcán árnyék suhant át. – Ugye nem megint az utcákat akarod róni?

– Beugrom Alice-hoz a kórházba. Alig találkoztam vele, mióta visszajöttem.

Anyja megkönnyebbülése tapintható volt.

– Persze, menj csak! És ha már beszélsz vele, szólhatnál neki, hogy hétvégén ugorjanak át ebédre Jordannel.

– Megmondom.

Magára hagyta anyját a virágaival. Ahogy leért az előszobába, felhúzta újonnan vásárolt edzőcipőjét. Korábban hőn szeretett magas sarkú szandáljai a sarokban hevertek, és valami azt súgta, hogy még jó ideig ott is maradnak. Allison akkor érezte magát biztonságban, ha a lábán viselt cipő lehetővé tette számára, hogy szükség esetén rohanjon.

A kórház a fehér és a szürke körzet határán kapott helyet. Az óriási, több szárnyból álló, hófehér falú komplexum ablakain visszatükröződött a napfény, ragyogó négyzeteket rajzolva az utca árnyékos oldalára. Allison korábban mindig ámulattal tekintett a kórházra, ahol a tervezők a gyermektervezés varázslatát művelik; most idegesség fogta el, mikor az épületre nézett.

Ahogy belépett az automata forgóajtón, a recepciós pult mögött ismerős arcot pillantott meg. Nővére és Jordan révén sokan ismerték őt a kórházban; a most ráköszönő Linda Alice egy régi barátnője volt.

– Allison, szia!

A fiatal nő felugrott a pult mögül és odalépett Allisonhoz, hogy futólag megölelje.

– Alice mesélte, hogy szerencsésen előkerültél. Annyira örülök neki! Alice borzasztóan aggódott érted, amíg távol voltál.

Allison Lindára mosolygott.

– Én is örülök, hogy újra itt vagyok. Láttad valamerre a nővéremet?

– Ma a negyediken dolgozik, valamelyik kórteremben egészen biztosan megtalálod.

Ahogy kiszállt a liftből, a folyosón végighaladva szúrta orrát a fertőtlenítő szaga, amely mintha beette volna magát a halványzöld falakba. A termek közt a folyosót tájképek díszítették. Allison eltöprengett rajta, vajon honnan lehetnek a fényképek: némelyik olyan tájakat ábrázolt, amelyet nemhogy a Zóna falain belül, de még a peremvidéken se látott.

Nem kellett sokáig keresgélnie, a harmadik teremben már rá is bukkant nővérére. A hozzá hasonlóan szőke és kék szemű, de nála kicsit alacsonyabb és kerekebb arcú Alice épp egy páciens körül tüsténtkedett. Allison türelmesen megvárta, míg végez, és akkor kapta el, mikor kilépett a kórteremből.

Nővére arcán széles mosoly futott szét, ahogy észrevette őt.

– De örülök, hogy látlak! Ha tudnád, mennyi ideje próbálok már elszabadulni, hogy végre hazalátogassak!