Tervezettek

2. fejezet

Az elkövetkező órák a legszörnyűbbek voltak, melyet Allison valaha átélt. Elképzelése sem volt arról, hova került. Vajon milyen messze hozták a Zónától? Gyorsan rájött, hogy a válasz irreleváns. Hacsak az épületből kilépve nem pillantja meg a falat, épp úgy lehet egy, mint százegy kilométerre; ugyanúgy nem tudná, merre induljon.

A pár lépésnyi, ürességtől kongó cella nem sok lehetőséget adott a mozgásra, de egyébként sem érzett túlzott vágyat arra, hogy fel-alá csörtessen. Ellenkezőleg: bekuporodott az egyik sarokba, szorosan átkarolta felhúzott térdét, és igyekezett úgy tenni, mintha ott se lenne. A fejében borzalmasabbnál borzalmasabb képek éledtek meg, ahogy próbálta elképzelni, mégis miért rabolták el.

Allison, a Zóna minden kisiskolásához hasonlóan, tanult történelem órán a megvetettekről. A falon kívül élő emberek fejletlen, primitív közösségekben éltek, és mit sem tudtak azokról a technikai vívmányokról, amelyek a zónabeliek számára a hétköznapok részesei voltak. Évszázadokkal ezelőtt állítólag a fal két oldalán élők még egyetlen társadalomban éltek, konfliktusok nélkül, békességben. A megvetettek azonban egyre távolabb sodródtak a civilizációtól, és mostanra oly mértékben megváltoztak, annyira kulturálatlan, elvadult néppé váltak, hogy Allison számára felfoghatatlan volt a gondolat, hogy egyszer, régen épp olyanok voltak, mint a zónabeliek. Ahogy fokozatosan érlelődött az ellentét a két csoport között, a konfliktus végül háborúba torkollott, amely rengeteg életet követelt. A zónabeliek legyőzték a megvetetteket, akik a közeli erdőkbe menekültek, ahol aztán elvegyültek a távolabbi, visszamaradott közösségek lakóival. Hogy többé ne kelljen tőlük félni, a Zóna felhúzott maga köré egy hatalmas, tiszteletet parancsoló falat, amely megakadályozta a megvetetteket, hogy a jövőben egyetlen zónabeli életét is veszélyeztessék.

A gondolat, hogy Allison most azon barbárok jóindulatára volt bízva, akik fenyegető viselkedésükkel korábban kiprovokálták egy tíz méter magas védőfal kiépítését, fullasztó volt.

Vajon a szülei mikor veszik észre, hogy eltűnt? Előzőleg azt mondta nekik, csak másnap reggel megy haza, így jó eséllyel még hosszú órákig eszükbe sem fog jutni keresni őt.

És ha rájönnek, hogy eltűnt? Mit tehetnek?

Értesíteni fogják a polgárőrséget, akik átvizsgálják a házuk környékét nyomok után kutatva. Allison ujjaival végigsimított sebes arcán. Ha szerencséje van, hagyott némi vért a járdán, és ebből következtetni fognak rá, hogy baj történt. Remélte, hogy megpróbálják a telefonja helymeghatározója alapján keresni őt, bár jó esély volt rá, hogy a megvetettek elpusztították azt. De a nyomkövető, ami szülei kérésére mindig működött, ha telefonja be volt kapcsolva, remélhetőleg legalább azt megmutatja, hogy merre hurcolták el őt.

Nem tudta megbecsülni, mennyi idő telhetett el sötét gondolatai társaságában, míg végre halk lépteket hallott csendülni a folyosón; az ingerek és a természetes fény teljes hiányának köszönhetően minden időérzékét elvesztette. Ezzel együtt biztos volt benne, hogy több óra is eltelt már, mire a folyosón hosszú árnyék jelent meg. Közeledtére Allison a lehető legjobban hátrahúzódott a cella sarkában.

A Fabian nevű tért vissza. Kezében műanyag flakont és egy kis csomagot fogott, melyeket most Allison felé nyújtott.

A lány nem mozdult.

– Gyerünk, vedd el! Csak némi étel és víz. Egyik sem harap.

Az étel említésére Allison gyomra éhesen megkordult. Azóta nem evett egy falatot sem, hogy Devinnel kiléptek a cukrászdából.

Lassan, nagyon lassan előrehajolt, és a földön előrekúszva közeledett a rácsokhoz. Végül óvatosan kinyújtotta remegő kezét és gyors mozdulattal berántotta a csomagot. Visszacsúszott a cella sarkába, csak ott bontotta ki. Vastagon megpakolt szendvics volt benne. A lány gyomra újra megkordult, ahogy megérezte a zacskóból kiszökő illatot.