Tizenkét év korkülönbség.
Lám, ennyi van mi közöttünk.
Beleborzongok, s megrémít,
őrültségben lappang szívünk.
Hetven leszek már, mire te
csak a hatvan fele hajlasz,
s addigra vén, reszkető kezem,
tiedet tán sohasem fogja.
Elképzelem. Tudsz e érezni?
Addig szorítson a karom,
s végleg szűnjön meg létezni
a kis leheletnyi unalom.
Önfeledt ajándék vagy nekem,
tiszta, ártatlan csomagolás.
Hófehér tested szenvedélyem,
forrón izzó fellángolás.
Fiatalok vagyunk. Az idő
habkönnyű, minden belefér,
késő lenne nem szeretni,
s végre túlesni a nehezén.
Veled akarom leélni
megcsömörlött életemet,
Te - ki nekem az erő vagy
tudd, hogy néha éjjelente
álmomban urnát hordozok
lelkemben, hol nemrég vihar volt,
de te lettél a nyugalmamban
csöndesen, néhány csepp esőfolt.
A hallgatás az éjben enyém
lett, büszkén, és mégis éberen,
szavak nélkül vagyunk, hiába,
téged így is megértelek.
Álmot szór a csillag ízű éj,
s egyszer bástyaként omlik reánk,
s én takaróként fedem be majdan
testednek bőrbársonyát.
Átkarolva fekszem melletted
majd akkor, és sokadszorra,
eltűnődöm jövőnk képén
még utoljára, hosszasan.
Nem tudom mit hoz a holnap.
Mókát, tréfát, szórakozást,
pokolbeli víg szerelmet,
vagy elragad e a halál?
De addig itt leszek neked,
és én őrizem az álmod,
fátyolos téli reggeleken,
s fülledt nyári éjszakákon.
Talán megmaradsz nekem, míg
az idő gyors vadlova repít,
fel egészen az egekig.
De tudom, egyszer elmész tőlem,
mert előtted a fényes jövő,
nincs más nekem, csak a múltam,
különbőzek vagyunk, s mégis,
szeretjük egymást tébolyultan.
-----------------------------------------------
Részlet: A csönd imája című verseskötetemből
