A pusztulás szélén állok
meggörnyedve gyönge testtel
szitok szórta régi átkok
karcsúsodnak önfeledten.
Megfogyatkozott a súlyom,
szél hasítja szét a hátam,
hideg késtől csontom ropog,
engem hízlal csak a bánat.
Vézna mosoly nem a régi,
s míg az idő tova szalad
zord nyáját ha terelgeti:
szétmarcangolt olykor akadt.
Harangoznak már fölöttem
s hogyha testem földbe ér,
ordenáré nagy kacajjal
hantom tapossa szolganép.
"2017. Kórházi ágyamból"
