Darabjaimra hulltam szét,
tán nem lesz, aki majd összerak.
Felettem károg a varjú vég,
káröröme megmarad.
Üres az utca. Zsibongás
nincs, csak tompa szürkület,
bilincsháló lábaimon
örökös vendégem lett.
A magány néha kínzón fájó,
szabadságom rab madár,
szárnyaszegett, nem repül,
gubbasztva önmagára vár.
Molekulákra hullok szét,
megrág az idő vasfoga,
izotóp a semmi lét,
rajt ül az idő hegyfoka.
