Ifjú korom köddé valik
roppan, serceg évről évre,
s nem tekintek fel az égre,
testem lassan széjjelmálik.
Keresztutam halkan lépked,
felhők híznak dactól, gondtól,
mától hasadt gondolatkor
szemem mindig múltba réved.
Te vagy az, ki egykor voltál,
hitves, hàzam, meleg ágyam,
testem pihen mikor fárad,
gondolatként bennem járkálsz.
Illat foszlik egyre, gyorsan,
kapuk zárva, nincs ki nyitná
nem karcolok újabb tintán,
elfogyunk majd mind a sorban.
Hajam lassan őszbe fordul
harminc évem elszelel,
ràm talàl -e a szerelem
mikor ajkam csókért koldul?
Régidőknek jövőképe
messze-távol de ha eljön
szótlanul, s tán rámköszönt,
hajnalonként fel felébreszt.
