A múlt néha megrág bennünk,
vas fogával húsunkba váj,
s nem enged magunk lennünk,
röghöz kötődünk, ami fáj.
A gócok tán sosem múlnak,
feltépnek újabb sebeket,
sorsunk néha múltba fullad,
kerüljük a közhelyeket.
Nem mondom, hogy én leszek az,
ki csitítja megtört szíved,
de szentül hiszem, hogy a
szemed lát majd szép színeket.
Átmázolnám a világot,
hogy olyannak lássad, ami,
s boldog légy ezen világon,
mert tudd, veled van valaki.
A semmiből jöttem, s megyek,
ha rám egyszer nincsen szükség,
de addig tartom a felleget
fejed fölé, s meséket szülnék.
Olykor bizonytalanok vagyunk,
csak tétován várunk mindenre,
nem tudjuk, hogy maradhatunk
magunk, s ne legyünk ellenfele
a jövőnek. De itt vagyok
neked, segítő támaszod,
Csipkerózsika! Csókkal
ébresztlek fel mély álmodból.
"D. D. - nak"
