Távol élünk, s ez nagy fájdalom,
messze Fogaras, Alpok, a bércek,
nincs rá gyógyszer sem gyógymód,
hogy ne fájjon a sebzett lélek.
Élek, élünk. Külön és félve,
idegen a folyó, a hegy a táj,
ringott karunkon arany kalász,
szent búzáját más aratja,
benne nekünk nem lesz érdem.
Tiszta lelkünk véres, de fehér,
évszázada távol gyermek, apa, anya,
diktatúraasztalon körbeért
idegenek önkényes akarata.
Legyünk nyugodtak. Gondolták.
Azóta kísért a múlt, az árnyék,
Erdély, Fel-és Délvidék, Kárpát,
húzódik a határtört szakadék.
De eltelt száz év. A nap felragyog,
oszlik az elnyomó mámor,
a vaskohókéz írt szennylapon
felszáradnak a ráragadt sörhabok.
Addig marad a gyász, a nemjövés,
a bizakodó jelen, a jövő,
hogy egyszer magyar a magyarban
a szeretet gejzírje vulkánként
forrón az égbe felszínretör.
