Tanítvány

Hat

Reggel Liu Qingge a padlón ébredt. Meztelen volt és egy könnyű anyag terült rá. Felült, körbenézett. Szakadt ruhák, Mo Yuan hajszalagja, az ő ruhái és sajátjai, aztán lenézett alfelére és összeállt a kép. A csókra még emlékezett, aztán üresség mindenhol.

-    Mo Yuan? – semmi. – Mo. Yuan. – semmi. – Magára terítette a lepedőt és benézett első számú tanítványa szobájába. Üres volt.

Megmosakodott, felöltözött és elindult oda, ahol lehet ez a tanítvány, akit most már nem hívhat így. Bassza meg! Shen Qingqiu szintjére jutott!

Az említett felnézett, mikor belépett. A szoba padlóján egy adag levágott fekete haj hevert. A látványtól gyomra idegesen összeugrott.

-    Liu shidi.

-    Shen Qingqiu. Ez? – biccentett fejével.

-    Ó, hogy az. A-Yuan haja.

-    Mi?! MIÉRT?! Ki vágta le?

-    Ő maga. Azt mondta a klánjában az a szokás, hogy ha elveszítesz egy csatát az ellenfélnek kell adnod a levágott hajad.

-    Kiálltál ellene? – Shen Qingqiu a fejét rázta.

-    Azt mondta: olyan csatában vesztett, amiről nem is tudta, hogy benne van.

Liu Qingge lehajolt. Váratlanul bevillant egy kép, egy zöld szempárról, ahogy beletúrnak a hajába. Megrázta fejét. Felvett egy tincset.

-    Hol van most?

-    Elment.

-    Hova?

-    Nem tudom. Liu shidi, mi történt tegnap?

-    Nem emlékszem.

-    Ettél a dobozból, amit küldtem?

-    Igen.

-    Hogy alakultak innentől a dolgok?

Liu Qingge a szakadt ruhákra gondolt, saját meztelen testére...

-    Nos, úgy hiszem tettél vagy nem tettél valamit.

-    Amit tettem vagy nem tettem nem indokolja ezt. – mutatott hajra.

-    Szerintem keresd meg, ha tudod...

Liu Qingge túlságosan döbbent volt, hogy bármit reagáljon erre.

Kardjára állt, ám levegőben húga várta, meglehetősen bosszúsan.

-    Bátyám.

-    Húgom.

-    Miért ment el A-Yuan?

-    Nem tudom. Mondott neked valamit?

-    Csak kaptam egy doboz édességet.

-    Mifélét?

-    Azt mondta óvatosan használjam, nehogy olyat halljak... Mit mondtál neki?

-    Nem emlékszem. Hova ment?

-    Nem mondta meg, de nemsokára ki fog derülni.

-    Levágta a haját, amiatt, amit mondtam, Mingyan.

-    Bassza meg.

-    Mingyan!

-    Azonnal indulj megkeresni!

-    Mi? Miért? – Mingyan fáradtan sóhajtott.

-    Nézd, tudom hogy érez irántad és azt is tudom, hogy harcban sosem veszítene vagyis téged nem sikerült meghódítania.

-    Most a szennyíró beszél belőled.

-    Meglehet. – fonta keresztbe kezeit. – De egy forró fejű, összetört szívű férfi elindult a nagyvilágba, és nincs még a halvány remény sem neki, hogy megkaphat. Kinek adta a haját?

-    Shen Qingqiu.

-    Ó. Ez mindent megmagyaráz.

-    Mégis mi mindent?!

-    Majd rájössz.

-    Mingyan!

-    Fontos neked A-Yuan?

-    ....

-    Találd ki gyorsan, mert a halála a te lelkeden fog száradni, és ezt nemcsak én fogom számon kérni rajtad.

Mingyan otthagyta, ő pedig hazament. Utazóruháját vette fel, némi pénzt és indulni készült. Miért akar annyira utána menni? A padlót bámulta, ahol ébredt. Újabb emlék villant be az estéről: Mo Yuan mosolyog rá, kioldja haját és a következő pillanatban Shen Qingqiu áll előtte, ő pedig letépi a ruháikat.

Megszédült, ahogy véget ért az emlék.

Bassza meg! De ő nem akart semmit Shen Qingqiutól....mióta Luo Binghével van. Olyan lassan jött rá ezekre, hogy szinte fájt, mennyire idiótán viselkedik.

Nehogy olyat halljon... - vagyis tőle olyat hallott, ami miatt itt hagyott mindent és elment.

Biztosan kimondta Qingqiu nevét! Más mi lehetne a baj? A nála hagyott haj, Mingyan beszéde...

Liu Qingge sajnálta magát. A korábbi élete, sokkal egyszerűbb volt. Utálta Shen Qingqiut, megverte tanítványait, harcolt, mikor kellett és járta a világot, amikor kedve tartotta.

Semmi érzelem.

Most meg itt ül, ennek a trágyának a közepén, amit ő kevert.

Miért nem tudott Shen Qingqiu szemétláda maradni? Miért jött Mo Yuan a hegyre? Miért ilyen bonyolult az élet?!

Valójában nem volt az és Liu Qingge is tudta: bűntudata van.

Mert hát, be kellett látnia: ha nem is emlékszik mindenre, Mo Yuan nem érdemli meg ezt a bánásmódot.

Ha pedig belegondol, hogy minden alja munkát megcsinált, csakhogy a közelébe lehessen, hogy miatta bírta ki a megaláztatást, égett az arca.

Felállt. Úgy gondolta kusza érzéseit nagyjából rendezte és ideje indulni.

Kopogás. Yue Qingyuan gondterhelten nézett vissza rá.

-    Szóval elindulsz és megkeresed?

-    Igen, Yue shixiong, elvégre ő az én tanítványom és az engedélyem nélkül hagyott el...hagyta el a hegyet.

-    Valójában engedélyt kért tőlem.

-    Tessék?

-    Azt kérte, engedjem külső munkára, hogy tanulmányozhassa a démonokat.

-    Elengedted?

-    Azt mondtam, csak ha veled egyeztetett.

-    Nem tette.

-    Nekem azt mondta nincs rá szükség, hiszen észre sem veszed ha elmegy, van ki helyettesítse, mindenben. Ideges lettem az utolsó szótól, Liu shidi.

-    Megyek és hazarángatom azt a szófogadatlan seggét! Mégis mit képzel magáról?!

-    Menj, menj.