Tanítvány

Hét

+18! +18! +18! +18! +18!

Egy évvel később

Liu Qingge érzése szerint bejárta az egész országot, még a Démonok Világában is járt: semmi. Most egy kocsmában ült és várt, maga sem tudta mire.

Ütni kezdték a tányérokat és a kocsma pultját.

-    Négy aranylap, Yuanyuanra!

-    Két ezüst az új fiúra!

-    Tartom!

-    Melyik legyen Yuanyuan? Ez? Mindig ezt választod! Jó, nem szóltam!

-    Mi folyik itt? – fordult egy tapsikolóhoz.

-    Egy hete mindennap más ember hívja ki Yuanyuant ital versenyre.

Annak az embernek két gyomra van. Állítólag – vette suttogóra hangját – szerelmi bánata van.

-    Érdekes. – nem akart vele többet foglalkozni. A kocsmában hangzavar lett, ez pedig lehalkította gondolatait. Negyedik körig bírta a tag. Yuanyuant megtapsolták. Liu Qingge megnézte magának ezt az ivóbajnokot.

Mo Yuan megeresztett egy gyenge mosolyt rajongóinak, majd kiment. Az ajtónál álló tag, megpaskolta fenekét, mire felé fordult, megfogta ruháját és behajította a kocsma közepére. Ezt is megéljenezték.

-    Biztos új az az ember. – szólalt meg az, akit ő kérdezett korábban. – Yuanyuant senki sem taperolhatja.

Liu Qingge kisietett a másik után. Még látta, hogy imbolygó lábakkal kardjára áll és emelkedni kezd. Követte példáját. Magasra emelkedtek, olyannyira, hogy itt, fenn már nagyon hideg volt. Végül megálltak, Mo Yuan kifújta a levegőt.

-    Mit akarsz?

-    Hazavinni.

-    Hah. Haza? – emelte fel fejét a csillagokra. – Nekem nincs otthonom. Engem nem várnak. Nem ég a gyertya az ablakban nekem. *

-    Mo Yuan, én...sajnálom.

-    Liu Qingge, a Bai Zhan hegy ura, bocsánatot kér. Ez a tanítvány, mivel érdemelte ezt ki? – fordult felé.

-    Emlékszem és sajnálom. Ennyi nem elég?

-    De, elég. Köszönöm és elfogadom.

-    Akkor menjünk.

-    Nem megyek sehova.

-    Tessék?

-    Nem lehetünk úgy, mint előtte.

-    De...

-    Semmi baj. Menj vissza és áh – legyintett – tégy, amit akarsz!

-    Mo Yuan!

Leesett kardjáról, Liu Qingge nem volt elég gyors, a másik veszélyesen közelített a földhöz. Látta arcát, látta ahogy mosolyog rá. És az a mosoly! A rohadt életbe, nem fogja elkapni!

Pár méterrel a föld felett elsüvített mellette a Sötét Főnix. Mo Yuan elkapta markolatát és úgy repült tovább, kardján lógva.

Ő meg tudott állni, de Liu Qingge nem tudott lassítani. Neki nem volt ebben tapasztalata.

Ölelő karokba zuhant bele. Újra magasan voltak, szíve még mindig torkában dobogott. Nevetés jutott el, először tudatáig.

-    Menj haza.

-    Csak veled megyek.

-    Hm. ..Mondd csak: tényleg annyira kell neked Shen shishu? – a kérdés mellkason vágta, pedig számított valami hasonlóra.

-    Nem, nem kell.

-    Akkor miért őt hívtad, miközben velem voltál? – nézett bele a másik zöld szemeibe.

-    Mert...mert volt idő, amikor akartam őt.

-    Volt? És most mit akarsz?

-    Egy éve kajtatok utánad, mi az istent akarnék, szerinted?!

-    Nem tudom, virágot szedni?

-    Te hülye vagy! – mondta ki, amit már a zuhanáskor is mondani akart. Szíve még mindig kalapált, de nem tudta, hogy Mo Yuan közelségétől vagy a korábbitól.

Mo Yuan egy fogadóig repült vele. Vetkőztette. Hiába próbált beszélni, kérdezni, válaszokat nem kapott és Mo Yuan nem szólt. Lelökte az ágyra, meztelen felső testtel, kibontotta haját és megakadt fonatában ujjai.

Végre megszólalt.

-    Ez?

-    A hajad.

-    Miért?

-    Mert.

Lassan, fesztelen arccal ült férfiasságára, nem tudott nem hozzáérni. Csípőjét tartva segítette a mozgást. Végre csúszóssá vált ott benn, és ettől az érzéstől megőrült. Nem bírta tovább és fölé kerekedett. Olyan régóta akarta ezt, tiszta fejjel.

-    Miért adtad fel?

-    Ne beszélj.

Lehajolt, hogy megcsókolja, de Mo Yuan elfordította arcát, erővel visszahúzta. Ajkait összeszorította. Nem engedte csókolni magát. Rendben. Mozgása közben megfogta férfiasságát és megindult keze rajta. A másik felsóhajtott.

Ahogy végigfolyt kezén a fehér váladék, kihasználta a másik helyzetét és végre megcsókolta. Mo Yuan átkarolta nyakát és visszacsókolt.

Liu Qingge nem tudta mihez hasonlítani, de azt tudta: az alatta fekvő jól csókol. Túl jól, olyannyira hogy Liu Qingge nagyon közel került az élvezethez, csakhogy Mo Yuan megszakította csókjukat és felkiáltott. Hangjában nem fájdalmat vélt felfedezni és ez a felismerés megadta az utolsó löketet is számára.

Felhúzta, még egyszer. Arcába nézett, kisöpörte odalógó tincseit és csodálta. Hogyan is keverhette össze, bárkivel?

Arcélét csókolta, nyakát. Nem kockáztatta meg, hogy most sem hagyja magát csókolni, így szorosan magához húzta, ölelte. Mo Yuan a hajával játszott. Váratlanul magához fordította arcát és megcsókolta. Lassabb, szerelmesebb csók volt, mintha... Liu Qingge elájult.

—————————————————
* Régi, tengerész szokás. Gyertyafénnyel jelezték, hogy hazavárják - egyben, élve - a vízen lévőket. (Nem igazán tűzbiztos.)