Az Álpasim. (Larry fanfiction)

Te Idióta! Prológus.

Louis:

- Louis, ha nem fogod be, felpofozlak! - sziszegi Liam, de én csak egy unott pillantást vetek rá, aztán tovább motyogok magam elé, hogy milyen idétlen rímeket írtak össze ezek a szerencsétlenek.
Azt sem tudom, mégis mi a francért jöttem el erre a szarra. Egyáltalán ki talál ki olyat, hogy felolvasó klubb? Vagy mit tudom én micsoda, nem értek az ilyen dolgokhoz.
Unatkozom, és fáradt vagyok. Nem egy jó kombó.
- Komolyan? Ezeket nevezik versnek? Ennyi erővel én is kiállhatnék, és elmondhatnám azt, hogy hülye vagyok. Akkor is mindenki tátott szájjal hallgatna. - forgatom a szemem, miközben Liamnek suttogok.
- Hogy lehetsz ekkora barom? Ha szerinted ennyire egyszerű, akkor menj, Tomlinson! - fordul felém, és komor pillantásokkal méreget.
- Már szórakozni se lehet? - morgok, és ismét a kis emelvény felé mozdulok, ahol éppen egy szemüveges, kockás inget viselő fiú dadog.
Nem vicc, komolyan dadog. Az ilyenek miért járnak ide? Persze, megértem, szeret verseket írni, és egész jól csinálja. De könyörgöm, ne álljon ki ide úgy, hogy tudja, hogy nevetség tárgya lesz.
- É-és az üve-egen á-át látta-am a h... - hajol kövelebb a mikrofonhoz a csávó, de ahogy az utolsó szót készül kimondani, konkrétan akkorát köp, hogy idáig is érzem a nyálcseppeket, pedig a negyedik sorban ülünk.
És mivel amúgy sem a tapintatosságról vagyok híres, hangosan felröhögök.
- Louis! - szól ismét rám Liam, de látom, hogy ezt már neki is nehéz nevetés nélkül kibírni.
Végülis, megvan az idei nyálköpő bajnokunk.
.........................

Nem hiszem el, hogy még csak negyedórája sétált le a színpadról az a szerencsétlen fiú!
Olyan mintha egy éve rohadnék ezen a helyen. Ha ez a pokol, megyek szerzetesnek.
- Köszönöm! - hajol meg a szöszi csaj, mire a legtöbb ember tapssal díjazza.
Hát, mit ne mondjak, én nem tartozom közéjük.
- Haver, kimegyek a mosdóba. - bököm meg Liam vállát.
- Ha el akarsz szökni, utánad megyek és kiheréllek. - fordul a következő versmondó felé.
Én csak vigyorogva megindulok, és szótlanul taposok keresztül a bosszankdó nézőkön.
A folyosón kicsit bolyongok, mire megtalálom a férfi mosdót. A helység üres, csak egy srác ácsorog a piszuárnál, de mivel nem vagyok beteg, nem nagyon nézem meg, hogy hogyan pisil.
Mellé sétálok, és lehúzom a sliccem, a falat bámulva.
És ezután jön életem legkínosabb szituációja. Megérzem, hogy a kezemre csöppen valami meleg, és... Szóval igen, valami ami nem az enyém.
Konkrétan lehúgyozott a mellettem dekkoló srác!
- Baszki! - sziszegem, és gyorsan befejezem a dolgom, majd a csaphoz sietek.
Nem is szólok semmit, bemegyek a terembe, és továbbra is fintorogva meredek magam elé.
Hát ez több, mint gáz volt.
- Na mi van? Láttál egy férfit miniszoknyában? - néz furcsállva Liam.
- Bárcsak. - motyogom. - Majd kint megbeszéljük. Meddig tart még ez a szar?
- Tommo, figyelj a szavaidra! Olyan egy érzéketlen seggfej vagy.

Szeretnék megszólalni. Ellenkezni, vagy franc tudja. Igen, bunkó vagyok, figyelmetlen, és nagyon sokszor egy idióta. Tudom. De vannak érzéseim, és kurvára megesik, hogy kedves vagyok!
És néha elegem van ezekből a pillanatokból, mikor mások elkönyvelnek valaminek. Szerencsére Liam más. Tőle elviselem ezeket, és nem vágom pofán. Még.

- Sziasztok! A nevem Harry, és ma a "szabad" című versemet hoztam el. - szólal meg egy mély, rekedt hang.
Egy kicsit még meg is ijedek ettől a hangszíntől, nehogy a kaszás legyen.
Felnézek, és elakad a szavam. Na nem az ámulattól. Ez az a srác. Aki lepisilt a mosdóban! Azokat a göndör tincseket messziről felismerném.
- Ó, te jó ég. - morgok, és a karfára könyökölve meredek rá.
- Akkor kezdeném is. - köszörüli meg a torkát.
Nem mintha ettől kevésbé lenne rekedt a hangja.
- "Olyan furcsa, hogy ilyen szar a
világ." - jön az első sor, én meg egészen kicsit felvonom a szemöldököm.
- "És lehet, hogy nem vagyok öreg, és a dolgok nem jönnek úgy át. De a szabad. Ő mindent megtehet. És én mégsem vagyok az." - folytatja, én meg egy percre a hatása alá kerülök.
Aztán eszembe jut, hogy lepisilt.
Naná, hogy mikor jön egy egészen tehetséges ember, egy baromnak kell lennie.
- Na mi az Tomlinson, csak nem megtetszett Harry? Olyan elmélyülten bámulod. - löki meg a karom Liam.
- Hülye. - pillantok rá. - Lehúgyozott a srác.
- Mi van? - röhög fel hangosan, mire egy másodpercre ez a bizonyos Harry is megakad, de aztán folytatja.
- Na ki a tahó? - vigyorgok rá, jelezve, hogy most ő az, aki megzavarta az egyik felolvasót.
- Kuss. Szóval. Lepisilt? És te erre mit csináltál?
- Kijöttem. Mi mást kellett volna? - sóhajtok, aztán visszafordulok a göndör felé.

Igazából, van alapja, hogy ilyen bunkó vagyok. Persze, erről nem az itt lévő emberek tehetnek; ma van a nagyapám halálának évfordulója. Szar, hogy ennyire hiányzik.

- Köszönöm a figyelmet! - hajol meg Harry, és még innen is látom, hogy a mosolyától két gödröcske jelenik meg az arcán.
Hát ez kész.
Az emberek tapsolni kezdenek, és én is egy egész kicsit, persze úgy, hogy más ne lássa, összeütöm a tenyerem.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelem a kezem.
- Öhm...Igen? - szólít fel bizonytalanul a göndör.
Tudom, hogy bunkó dolog lesz.
Egészen szimpatikus a srác. Legalábbis a fura haja, meg a gödröcskéi.
- Mondd csak, mennyire vagy higiénikus? Szokásod mondjuk, nem is tudom... Lepisilni a másikat? - villantom meg a pimasz mosolyom, és feltápászkodva kicsit előrébb ülök, hogy jól lássuk egymást.

Harry:

Ó, hogy a rohadt élet!

- Szóval, Harry? - mered rám vigyorogva a kócos fiú, én pedig érzem, hogy a vér egyenesen az arcomba tódul.

Akkor ő volt mellettem a mosdóban.
Igazából annyira kínos volt az egész, hogy bocsánatot kérni se mertem. Aztán kiviharzott, én pedig elkönyveltem magamban életem egyik legrosszabb pillanatának.
Nem tehetek róla, két órán át visszatartottam, aztán, hát igen. Ez lett a vége.

- Ööö... Ne haragudj, nem tudom miről beszélsz. - felelem lassan, átgondolva, mi is lenne a helyes.
Még szép, hogy a tagadás.

Ha kijutok ebből a szituációból, megyek és lekeverek egyet ennek a srácnak.
- Hát persze, Harry. - ejti ki a nevem újra, és ezzel csak még jobban bosszant.

Eleve azok az idegesítő, hihetetlen kék szemek. Na meg a bennük lévő gúny.

Zavartan lesétálok az emelvényről, és kisietek a folyosóra, miközben már tárcsázom Niallt. Egy kicsit még hátrafordulok, és látom, hogy a kék szemű elégedetten bámul utánam.
A seggfej.

Louis:

Liammel egy közeli kávézóban ülünk, miután vége lett annak a borzalomnak, és éppen próbálom meglágyítani a szívét.
- Most komolyan, mit ártott neked Harry, hogy ennyire le kellett égetned? - kavarja meg Liam hitetlenül a kávéját.
- Csak egy kicsit szórakozni akartam. Olyan nagy dolog ez? - tárom szét a karom közömbösen.

Jó, igazából persze, hogy bűntudatom van. Így visszagondolva, akkora hülye voltam. Teljesen túlreagáltam az egészet, és a tetejébe még őt is megaláztam. Barom Tomlinson!
Viszont ez még nem változtat a tényen, hogy pisis lett a kezem.

- De nem volt vicces. Senki sem nevetett, érted?
- Jó, hagyjuk! - motyogom, és félrenézek.
- Jó. - bólint Liam, én pedig megkönnyebülök.
Kár volt.
- Akkor beszéljünk a vakrandidról. Beszerveztem neked egyet, még pár nappal ezelőtt. - mosolyog rám.
De nem kedvesen, ó nem ám, azzal a gyilkos, "nekedvéged" mosollyal.
- Ne! - rázom meg a fejem kétségbeesetten. - Nem akarok randit. Semmilyet sem! Sem kapcsolatot.
- Ember, 24 éves vagy! Hidd el, nem lesz ez olyan rossz. Harry igazán kedves.
- Harry? - ráncolom össze á szemöldököm.
Egy időre elég a Harrykből. Eleve egy ilyen nevű tag miatt vesztem össze Paynoval.
- Nos, tény, hogy nem alakult jól az eddigi kapcsolatotok, de ezen lehet javítani, és...

Várjunk... Az a Harry?! Mégis hogy nézzek ezek után a szemébe?

- Liam! Te Idióta! - kiabálok rá, és a nagy lendülettől kiborul a kávénk, de ez egy cseppet sem érdekel.

Miért pont ő?
.
.
.
.
.
.
Szia! Remélem tetszett, örülnék, ha visszajeleznél! Kritikákat, és tanácsokat szívesen fogadok.🦋