Last Christmas /befejezett/

5. fejezet

Reggel szokatlanul megviselten keltem. Mármint igen persze az ember egy kicsit megviselt szex után, de nekem soha nem voltak ilyen problémáim. Így meglepetten tapasztalom, hogy alig tudok mozogni. Ha még én lettem volna alul azt mondom oké, igaz úgy is kicsit furcsállottam volna a testem viselkedését, de biztos nem lettem volna ennyire meglepett.

Óvatosan elengedem Harryt nehogy felkeljen és megpróbálok kikelni az ágyból. Mikor sikerült felülnöm hirtelen minden elkezdett körülöttem homályosodni, én pedig nem igazán tudtam mi segíthetne ezen a helyzeten.

Megpróbáltam az ágyból kikelni, de amint kiegyenesedtem azonnal visszazuhantam az ágyba.

- Lou mit csinálsz? – kelt fel Harry a szemeit dörzsölve. Anyám de édes. És még ilyenkor is olyan, mint ha egy divatmagazinból rángatták volna ki.

- Semmit, csak egy aprót megszédültem. – mondtam, de aztán eszembe jutott a szabály, amit saját magamnak hoztam.

Harry a szédülés szóra ugrik, így még pár éve megfogadtam, hogy nem mondom ki, csak akkor, ha a szituáció azt megköveteli. Most pedig nem lett volna kötelező használnom.

Harry azonnal éber lett és engem nézett aggódó tekintettel, ahogy a kezemmel a fejem fogom.

- Louis ülj le az ágyra. Azonnal hozok vizet és valamit szédülés ellen. Légy szíves ne állj fel. – mondja Harry, majd már el is tűnt a szobából. Az ilyen helyzetekben jobb, ha azt csinálom, amit Harry mond ugyanis, ha ellenszegülök neki, akkor megeshet az is, hogy ő nyír ki engem. Így az ágyra ülve vártam, hogy Harry behozza a vizet és a gyógyszert.

Harry konkrétan rohant a lépcsőn. Halottam, hogy a szokásosnál hamarabb felér és amint beért a szobánkba azonnal nyújtja nekem a pohár vizet és a gyógyszert.

- Köszönöm. – veszem el tőle, majd nem habozva a gyógyszert egyből a számba dobom és kortyolok egy jó nagyot, hogy le is tudjam nyelni. A torkom, csak úgy követelte a vizet. A gyógyszerrel az egész poharat lehúztam. Ezután néztem fel csak Harryre, aki teljesen kész volt. A homloka gyöngyözött és az ujjait tördelte.

Óvatosan közelebb jött hozzám, mint ha egy potenciális sorozatgyilkost akarna megközelíteni és előttem leguggolt.

- Jobb? – kérdezte halkan a combom belső részét simogatva közben.

- Igen. Köszönöm. – mondtam.

- Tudod mitől van? – kérdezte. Ilyenkor sajnálom Harryt a legjobban. Látni az aggodalmat a szemeiben és azt, hogy bármit megadna azért, hogy segítsen valahogy rajtam. De nem tud. Senki nem tud.

- Lehet, csak sok volt a tegnap. – rántom meg óvatosan a vállam.

- Tudtam, hogy nem kellett volna az a séta már este. Basszus és ezek után még arra is szántál időt, hogy kielégíts. Basszameg az egész az én hibám. Nagyon sajnálom Louis. Tényleg nem akartam, csak ez az egész olyan hülyén jött ki. És észre se vettem, hogy van valami. Istenem, de idióta vagyok. – kezdte el Harry szidni magát még mindig előttem guggolva.

- Mégis miről beszélsz? Harry ez az egész ott romlott el, hogy én idióta módjára annyit cigiztem és szartam bele mindenbe. Te inkább legyél büszke magadra. Rávettél arra, hogy ne legyek öngyilkos. Rengeteg mindenre vettél rá többek között arra is, hogy küzdjek mindenért, amim van. És érted. Harry semmi okod nincs arra, hogy magadat hibáztasd. Kérlek ne tedd ezt. – mondtam az arcát két kezem között tartva. Harry könnyei az arcán végig folyva az ölébe potyogtak. Szomorúan néztem, ahogy próbálja abbahagyni a sírást. 

- Gyere lemegyünk a konyhába és összedobunk egy reggelit. – mondtam hátha ezzel kicsit megtudom vigasztalni. Harry lassacskán abbahagyta könnyei hullatását.