A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akácerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kútgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros keszkenőjébe, s keszkenőstül együtt lecsúsztatá a bekötött szűre ujjába.
A csikósbojtár pedig irányt váltott, s ahol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló, kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arrafelé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.
Mert csak "egy" sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják, Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyílik, pünkösdkor elkezdi, s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termésarany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz: hej, de soknak a fejébe ment már ez az illat, aki azt a rózsát megszagolta!
Aztán annak a leánynak is csak "sárga rózsa" volt a neve, aki abból a rózsából szakítani szokott, nem is magának.
Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték, szép karcsú virágszál lett belőle. Nem volt annak az arca piros, mint a többi lányoké; hanem valami átlátszó, hamvassárga; azért mégsem volt az beteg szín, alatta ragyogott az élet, s amikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé húzódó szegletekkel úgy illett a két nagy kökényszeméhez, akiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? Mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: rangos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, ahogy más lányok teszik.
Hej, de sok nótát tudott. De szépen el tudta dalolni, amikor akarta. Ha jó kedve volt is, danolt, ha búsan is, danolt; arra mindenikre van nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül, nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az út.
Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, ahogy a kertben gyomlál.
A vén kocsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bízva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.
Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak, és még azon a csahintó hangon, amivel ismerőst szoktak üdvözölni.
- Klára! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.
A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhúzza a pillangós cipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntözőkannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korcában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindig nyitóról, s a füle mellé tűzi.
- No, már megint téped azt a rózsát ? Hátha csak egy pandúr?
Mit tesz az, hogy "csak"? Tán, hogy a pandúrnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? Vagy hogy az nem érdemes rá? Pandúrja válogatja!
De bizony nem pandúr volt az, akit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.
A csikós az asztalon heverő üres palack fenekével dobol keményen, s mogorva méltósággal kiált a leánynak:
- Hozz bort!
