Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt, s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakargatni a bozontos homlokát, s megnyalja ráspolyélű nyelvével a bojtár tenyerét.
- Pedig még csak harmadfű az állat - bizonyítja a számadó. (A pásztorember a "fű" után számítja a barom életkorát.) A festő nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki.
A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.
Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.
- Mondja csak, barátom: bojtár úr! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál.
- Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika, pedig nézze, piktor úr, egy metszőfoga sincs már felül.
S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.
A festő rögtön abbahagyta a rajzolást.
A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.
Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van, s aztán ment az útitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.
Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.
- Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapcsájában metszőfoga.
A számadó egyet sodort a bajuszán, s nagy mosolyogva felelt:
- Értem ám én a tréfát, ténsuram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metszőfoga.
- Nincs-e? - kérdezé nagyot bámulva a lovászmester, s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb. - Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machiorja?[9] Nem vagyok én ökörorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.
Hanem a felsülésért kellett valakin bosszúját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.
A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.
Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.
A taligás a karám szakácsa. Ő ezalatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, aminek a neve "kásás tészta". S kihozta azt bográcsostul együtt a vasalóból, s aztán letette egy háromlábú bakra. Azt pedig körülállták az urak, s mindenikük kapott egy hosszú nyelű cinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval, s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. Ami a fenekén maradt, az a taligásé.
Sajgató uram pedig ezalatt a vasalóban elkészíté a "magyar kávét". Ismerik azt már, akik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgacukorral, fahéjjal, szegfűborssal helyrehozva. Hatalmasan ízlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.
Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét teletölté vízzel, s fölakasztá a tűz fölé.
Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshús.
Az lesz még csak a jó.
A Lacza Ferkó vezeti a társaságot, s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.
- Mert hát azelőtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt otthagytuk: seregestül jöttek rá a keselyűk, s gyöngyen eltakarították, de amióta "rönd" van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizsgálja, felírja, miben halt meg, s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hús kárba vesszen: egy-egy combot lekanyarítunk belőle, azt földaraboljuk apróra; egy kicsit megabáljuk, azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshúst akarunk főzni: ahány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt húsból a bográcsba.
A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé, s aztán a számadóhoz fordult.
- Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?
- Ritkaságképpen. De most az egyszer az igazat mondta.
- Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshúsát.
- Sose tessék attól húzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Így volt az, amióta az Úristen a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghúson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.
A lovászmester azonban meghallva a felfedezést, még a morva hajcsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshúsból egyenek.
- Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrökönyítsen a lakomától, s végül kinevessen. Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki efelől bizonyosat kell tudni - biztatá a festő útitársát.
Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb.
A tündérálom megelevenülése.
A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban, mintha palotákból épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.
- Ezt csinálja utánunk a német! - szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.
