Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten, hát nagy derendócia lett volna ebből. Csak úgy kínálkozik itten a nagy hatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: "Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No, hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?"
Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság, ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.
Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.
Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:
- Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?
- Mán hogy ráismertem-e? Hát hogyne ismerném? Hisz éntőlem szokta mindig vásárolni a szappant.
Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát:
- Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget, gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.
- No! kotty belé, szilvalé! Majd megecetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakáll visel, mint a zsidó kupecek?
Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.
- Hát kellett ez nekem? - dörmögé a lócsiszár.
A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.
- Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?
- Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve.
- Nem Lacza Ferkónak hívják?
- Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga ismeri?
És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobából.
A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.
- No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.
- Nekem a szeme járása sem tetszik.
- Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.
A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.
- Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort olyan ép, egészséges, mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.
- Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? - förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csípd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.
A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.
- Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?
A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal, ő addig a teheneket őrzi.
S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről, s a szűre ujjába ereszté. Vajon mit akarhat vele?
