Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.
A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni, azt a gúnynótát, amivel a gulyást szokták bosszantani.
Szép, erős hangja volt, ismerte azt az egész Hortobágy.
Én vagyok a petri gulyás!
Én őrzöm a petri gulyát.
A bojtárom
Vizen, sáron.
Magam a paplanos ágyon.
Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött őkegyelme kifelé az ivószobából, mintha hívták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörös boros palackot meg a poharat a palackra borítva, a másikban a furkósbotját; a palackot letette a csikóssal szemben az asztal túlsó oldalára, a botját végigfektette annak a botja mellé, s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénnyel.
Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást, csak úgy fejjel bólintottak, mint akik értik a többit.
- Hát már visszatértél az utadból, pajtás? - kérdé a csikós bojtár.
- De majd megint folytatom, ha kedvem szottyan.
- Elmégy Morvaországba?
- Ha mást nem gondolok, elmegyek.
Erre ittak egyet.
Kis idő múlva megint kérdezi a csikós.
- Hát ezúttal asszonyt is viszöl magaddal?
- Nem tudnám, hol venném az asszonyt.
- Mondok: az édesanyádat.
- Dejsz az ott nem hagyja a debreceni kofa állását egész Morvaországért.
Erre megint ittak egyet.
- Hát aztán elbúcsúztál már az édesanyádtól?
- Elbúcsúztam.
- Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?
- Beszámoltam.
- Nincs már senkinél semmi tartozásod?
- De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?
A csikós megcsóválta a fejét, s aztán még egy söröspalacknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.
- Hát nem iszol az én sörömből?
- Tartom a regulát: "Serre bor - mindenkor: borra ser - sohasem."
A csikós kiüríté maga az egész palackot, s akkor elkezdett bölcselkedni (ami megszállja az embert a sörital után).
- Látod, pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau kesztyűivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputtya, aki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.
A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.
- Ejnye, pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Úgy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazújvároson.
- Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajcárral sem.
- Sem a fiának, sem az apjának!
- Nincs hazugság nélkül?
- El lehet nála nélkül.
- Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszú levél! Nem ismersz rá?
Azzal kihúzta a zsebéből azt a bizonyos váltót, s odatartá a cimbora orra elé. A gulyás arca egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.
- Hogy került ez a kezedbe? - dörmögé haragosan, s felugrott helyéről.
- Igen egyenes úton. Csak te maradj ülve, pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, akinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nemrégiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az. Ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó; megmutatta az írásodat, s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne, nincs kiírva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az írást, hogy hozd helyre a mulasztást, ne mondja a kupec, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovaslegény! Írd ide a sorba: "fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán".
Olyan szelíden beszélt a cimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.
- Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kívánod.
Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. "Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem."
Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az írószerszámot.
Aztán nézte, hogy mit mívelnek vele?
A csikós mutatta a gulyásnak a papíroson, az ujjával odabökve, s diktálta, hogy mit írjon.
- Fizetendő Hortobágyon. Eddig megvan. A csárda udvarán. Ez kell még hozzá.
- Miért az udvarán?
- Hát csak azért, mert másképp nem lehet.
A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgószél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjogva repkedtek a Hortobágy fölött, fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zúgás a pusztában.
- Nem jönnek be a csárdába? - sürgeté a leány a bojtárokat.
- Nem mehetünk. Idekinn van dolgunk - mondá a csikós.
Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga írásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat, s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyű betűkkel.
- Hát az mire való, hogy a magad nevét írod oda? - kérdé a gulyásbojtár kíváncsian.
- Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tíz forintot én fogom megadni, nem te.
- S miért fizetnéd azt meg te, énhelyettem?
- Azért, mert az az én tartozásom! - mondá a csikós, felállva a helyéből, s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.
Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá.
A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.
Megrázta a fejét. De bolondok! Csak úgy csilingelt a fülében az a két arany futtatott függő. "Arrul" van szó, "sárga rózsa"! Rólad van szó!
A csikósbojtár szépen összehajtotta a váltót, s egész szelíden mondá a leánynak, odanyújtva feléje az írást:
- Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán úr, a lókupec, az ónodi vásárról, s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik.
A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra írják a nevüket.
Összeszedte az írószereket, s visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.
