Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret, s odatette az orvos elé.
- Hüh! hüh! - szörnyűködék a doktor. - Ez "atropa mandragora". Hisz ez halálos méreg!
A leány arcára tapasztá a két kezét.
- Hát tudtam én, hogy ez méreg?!
- Klárika! Ne rémítsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?
A leány némán bólintott a fejével.
- Hát mi a ménkűért tette?
- Olyan kegyetlen volt hozzám, aztán egy cigányasszony elhitette velem, hogyha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.
- Itt van ni! Canis tota mater[15] leányai. Cigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, ugye? Iskolába nem jártok, ahol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a cigányasszonyoktól tanultok. Mármost szép engedelmessé tetted a legényedet!
Mérgében tegezni kezdte a leányt.
- Meghal? - kérdezé az rimánkodó tekintettel.
- Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fuser módra van annak a testéhez fércelve a lelke.
- Hát megél? - A leány a vigasztaló szóra odatérdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, összevissza csókolá.
- Ne csókolgasd az én kezemet, csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.
Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a téglapadlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.
- No hát, álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, amíg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megétetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának, édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot ízibe, s úgy eltűnjön erről a vidékről, hogy nyomába se találjanak, mert amit maga elkövetett, az kriminalitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; bíró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, amerre a világnak nincsen szája.
- Nem futok én! - szólt a leány, letörülve a kötényével a könnyeit. - Hát itt a nyakam, vágják el, többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, ahogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, amit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem-lábam békóba volna verve. Engedje meg, doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arcát.
- Ugyan, mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondokházába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bízom az ápolását a megmérgezettnek.
A leány arca kimondhatatlan fájdalomra nyúlt meg e kegyetlen mondásnál.
- Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?
Azzal félretekintett, meglátta az ablakhídján azt a bűntanú méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta, s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfőforma végével.
- Nono, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való, előre megmondom. Az ilyen kínlódást gyönge szívű ember el nem tudja nézni.
- Tudom jól. A famulus az úton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arca. A szép piros színe helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta, szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orcája fénylik hideg verítéktől, két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja, tajtékzanak, és amellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait, s karjait feszíti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, amik a szívemen keresztüljárnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.
- No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szíve hozzá. Magára bízom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyre-másra. De ha sírva fakad, kilököm az ajtón.
Azzal kinyitá előtte az ajtót, s bebocsátá.
A leány, amint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék, zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, amióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.
A doktor behívta a famulust is.
A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást, s ha egyszer kitört a hangja, s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott. A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.
- No, most jöjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.
Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.
- No, Klárika, most nyissa fel neki a száját. Jaj, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni, s azzal szétfeszíteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.
Megtette azt is.
- No, most szép csendesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekommendálom a mizeriekhez betegápolónőnek.
A leány arca mosolygott, a szíve meg akart szakadni.
- Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.
- Az fáj a legjobban, ugye? Az a két meredt szem? Magam is azt tartom.
Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kínos nyögése alábbhagyott, a tagjaiba állt görcs múlni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tűz.
A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni, s a szenvedő fejére tenni, meddig rajtahagyni s újjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.
- No, látom, hogy erős szíve van.
Meg is jött annak a jutalma.
Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszűnt olyan rémségesen nézni nagy, fekete karika szemeivel. Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.
Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segített? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy őróla is beszélnek.
A főorvos aztán még rendelt egyet-mást, s egyúttal megírta a "visum repetrum"-ot[16], s aztán haladéktalanul kocsira ült, s visszatért a városba.
Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.
Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvaron egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.
- Csak lassan lármázzunk, nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?
- Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok, ha egyszer az eszük elmegy. Nekem "se ingem, se gallérom".
Azzal szép flegmával visszakocsikázott.
